„Nem tudom leírni azt az eufóriát, amit akkor éreztem, amikor lehúztuk önről a hálózsákot, és láttuk, hogy sértetlen, és jól gondoskodtak önről. Bármi is történt, ön mindvégig fagyott maradt” – írta Mike Darwin, az Alcor nevű, fagyasztva tárolással foglalkozó cég elnöke James Bedfordnak. A levelet Darwin abban a biztos tudatban írta, hogy amikor Bedford elolvassa azt (ha valaha egyáltalán elolvassa), ő már halott lesz. Bedford ugyanis jelenleg fagyasztott állapotban létezik (az értelmezés kérdése, hogy él-e vagy halott), immáron ötven éve.
James Bedford a Kaliforniai Egyetem pszichológiaprofesszora volt, és jogilag 1967-ben hunyt el tüdőrákban. Halála előtt 100 ezer dollárt adományozott egy jórészt amatőrök által alapított szervezetnek, az Élethosszabbító Társaságnak (az elnökük korábban tévészerelő volt) abból a célból, hogy halála után testét lefagyasszák, és így tárolják, míg a tudomány megtalálja a gyógyírt betegségére, írja a Quartz.
Amikor Bedford elhunyt, az meglehetősen készületlenül érte a gondozóit. „Az úrt gondozó nővérnek összevissza kellett futkosnia az [idősek otthona] folyosóin, és be kellett gyűjteni az összes jeget, amit a szomszéd lakók fagyasztóiban talált [hogy hidegen tartsa a pácienst]. Az élő szervezetek fagyasztása még csak elméletben létezett, és az eljárás csak kicsit volt jobban tervezett, mint egy műkedvelő színi társulat előadása, amelyet arra kényszerítettek, hogy a premier kitűzött időpontja előtt hetekkel lépjen föl” – idézi a társaság ötven évvel ezelőtt jelen lévő elnökét a Smithsonian magazin.
A halott szervezetébe dimetil-szulfoxidot fecskendeztek, ezzel próbálták megakadályozni, hogy a fagyasztás során a vízben keletkező jégkristályok átszakítva a sejthártyákat, visszafordíthatatlan károkat okozzanak a szövetekben. Ezután hungarocelldobozba tették jó sok szárazjég közé, végül befektették – akkor legalábbis így gondolták – végső nyughelyére, egy folyékony nitrogénnel teli tartályba. Az úr következő 27 éve igen mozgalmasan alakult – legalábbis ahhoz képest, hogy halott volt. A testét tartalmazó és folyamatosan újabb adag folyékony nitrogénnel feltöltendő tartályt ide-oda szállították, ahogy a különböző fagyasztó cégek alakultak és csődbe mentek, illetve az épp aktuális helyszínen változott a halottak tárolására vonatkozó jogi szabályozás.
Bedford családja, feleségét kivéve, nem volt meggyőződve arról, hogy van-e értelme vagyonokat költeni a néhai hozzátartozó fagyasztására, és megpróbálták az örökségére jogi úton rátenni a kezüket. A bírósági vita odáig fajult, hogy 1977 és 1982 között a fagyasztótartályt egy magánraktárban tartották, ahol csak addig volt bárki más is jelen, amíg időnként újratöltötték a folyékonynitrogén-tartályt. A viszontagságok dacára a test (jelen tudásunk szerint) mindvégig fagyott maradt, és mindössze egyszer látta bárki is. 1991-ben, már a jelenleg is működő Alcor cég épületében áthelyezték egy új tankba, abba, amelyben most is pihen. Ekkor megvizsgálták az állapotát, és nem volt valami jó bőrben (tehát Mike Darwin, a cikk elején idézett levelében meglehetősen eufemisztikusan fogalmazott, amikor azt írta, hogy a test intakt volt). Ugyanis a test nagy részét gyulladások borították, az orr összezúzódott és a bordái is eltörtek. A cég személyzete azonban sokkal nagyobb károsodásra számított.
Erősen kérdéses (legnagyobb jóindulattal is), hogy James Bedford valaha is új életre kelhet. Ahogy eddig még senki mást sem sikerült felébreszteni (vagy a fagyasztócégek által használt szakszóval: reanimálni) a lefagyasztott emberek közül. Ennek ellenére legalább háromszáz társa várja, hogy egyszer majd a tudósok kezdeni tudnak valamit a testével. Vagy a fejével, ugyanis sokak – talán financiális okokból – nem is egész testüket, csak agyukat konzerváltatták, abban bízva, hogy egyszer majd a központi idegrendszerüket alkotó idegsejtek kapcsolatait feltérképezve újra tudják alkotni személyiségüket és tudatukat egy másik testben, vagy akár a számítógép memóriájában. A világon három magáncég működik, amelyek emberi testek fagyasztva tárolásával foglalkozik: az Alcor, a michigani Cryonics Institute és a Moszkva környéki KrioRus.
Talán mondanunk sem kell, hogy a felélesztés még ma is a tudományos fantasztikum tárgykörébe tartozik. Semmi sem bizonyítja, hogy az örök életet ígérő cégek állításai megállják a helyüket. Kicsit hasonló a helyzetük, mint az újszülöttek köldökzsinórvéréből nyert őssejteket sok százezer forintért lefagyasztó sejtbankoknak. Ott sem biztosítja semmi, hogy e sejtek valaha is használhatók lesznek bármire is, a reklámjaikban a szülők lelkiismeretére bazírozó cégek állításaival szemben. Az őssejtek lefagyasztása fontos dolog, de a magáncélú raktározásnak valószínűleg semmi értelme. Ellenben a közösségi sejtbankok, ahonnan bárki kaphat sejtet, aki rászorul, valóban életeket menthetnek.
A bizonyítatlanság ellenére a lefagyasztás technikája töretlenül fejlődik. Ma már nem is fagyasztásnak, hanem vitrifikációnak nevezik az eljárást. Először jeges vízbe helyezik a testet, majd a vér víztartalmát olyan vegyi anyagokra cserélik, amelyek megóvják azt az éles jégkristályok okozta szövetsérülésektől. Az ily módon előkészített kliens ezután kerül a folyékony nitrogénbe. Ez a profinak tűnő metódus is hozzájárul ahhoz, hogy a kétségbeesés végső fokán álló halálos beteg és családja hinni kezdjen abban, hogy valamikor, valamilyen formában újra életre kelhet. E remény pedig némelyeknek megér nagyjából 80 ezer dollárt, ahogy az MIT Technology Review neurológus szerzője írja. Ugyanakkor, folytatja, „a reanimáció vagy [a tudat számítógépes] szimulációja a technológia mai fejlettsége mellett nem több csalfa reménynél, és a fagyasztó cégek által tárolt fagyott, halott szövetből kiindulva pedig biztosan lehetetlen. Akik e reményből húznak hasznot, azok joggal érdemlik a haragunkat és megvetésünket”.
