Oláh György emlékezete

Nem sokkal 90. születésnapja előtt elhunyt a talán legismertebb magyar Nobel-díjas tudós.

Az efféle életpálya-összegzések általában úgy szoktak kezdődni, hogy az illető „már gyermekként magába szívta” későbbi hivatása esszenciáját, minthogy családja generációk óta ugyanazon a területen kutat, alkot. Oláh György ebből a szempontból is kivétel, hiszen szinte minden megszólalásában elmondta, hogy az ő családjában senki sem foglalkozott a kémiával, sőt, ahogy a Fizikai Szemlében megjelent cikkében írta, „korábban senki sem érdeklődött a tudomány iránt”. 1927 májusában született Budapesten, apja ügyvéd volt. Bevallása szerint szigorú, de magas szintű neveltetésben volt része a két világháború között (hiszen az ország „iskolarendszere még az Osztrák–Magyar Monarchiában gyökerezett”), méghozzá Magyarország talán legerősebb ilyen tanintézményében, a Piarista Gimnáziumban.

A piaristáknál a fő hangsúly a humán tárgyakon volt, Oláh nyolc évig tanult latint, amit később is mindig nagy büszkeséggel említett. A kémiához azonban még nem közelített, de szerinte ez nem is volt baj. Felfogása szerint korlátolt embert szülhet az, ha valaki túlságosan gyorsan pályát választ magának, és ezzel többé-kevésbé kizárja az emberiség kultúrájának minden más csatornáját. Ő csak az érettségi és a világháború átvészelése után kezdett kémiát tanulni. A háború viszontagságairól nem sokat beszélt, de tudható, hogy egyike volt azoknak, akiket Sztehlo Gábor evangélikus lelkész bujtatott a német megszállás ideje alatt.

A Budapesti Műszaki Egyetemen gyorsan bedobták a mély vízbe. Akkoriban 70-80 fős vegyészévfolyamokkal indultak, de ez szinte csak virtuális volt, ugyanis az első félévben kiszórták a hallgatók felét. A rendszert Oláh is kegyetlennek tartotta, de meg is értette, hogy a háború utáni gazdasági összeomlás közepette egyszerűen nem volt elég kémcső, Bunsen-égő és semmilyen más laboratóriumi felszerelés ahhoz, hogy ennél több hallgató értelmes munkát tudjon végezni.

Az egyetemen Zemplén Gézához, az ország akkoriban egyik legelismertebb szerves kémikusához került asszisztensként. Aki a kor más nagynevű professzoraihoz hasonlóan elvárta, hogy ha valaki a hallgatója akar lenni, az fizessen ezért (a szó szoros értelmében). Oláhnak – vélhetően képességei okán – nem kellett fizetnie, bár munkájáért nem kapott egy fillért sem. Zemplén nemcsak a laborban követelt teljes odaadást, de a mulatásban is. Napokig volt képes az egyetemhez közeli kocsmákban tivornyázni a hallgatóival. „Az ilyen tapasztalatok persze fejlesztették az ember állóképességét” – vallott később Oláh a kocsmai ivászatokról. Általánosan igaz volt a régi idők – a mai hallgatói létszámok töredékét kitevő – „kis csoportos” egyetemi évfolyamaira, hogy sokkal közelibb, esetenként már-már családias kapcsolatok alakulhattak ki a karizmatikusabb tanárok és a hallgatók között.

Oláh korán elkezdett érdeklődni a fluor szerves kémiai szerepe iránt, ami akkoriban teljes újdonságnak számított a magyar vegyészközösségben. Már az is meglepte a tudóst, amikor főnöke nem hajtotta el azonnal, amint meghallotta, mivel szeretne foglalatoskodni. Csakhogy a háború után a legszükségesebb fluorvegyületek sem voltak hozzáférhetők Magyarországon, ezért Oláhnak kellett minden szükséges anyagot szintetizálnia. Később – felfogás kérdése, hogy kegyként vagy inkább a tőle való megszabadulás eszközeként – megengedték neki és munkatársainak, hogy laboratóriumként használjon egy erkélyt. Befedték a balkont, odaállították elszívókamráikat, ott dolgoztak tovább. (Minderről részletesen is beszélt lapunknak adott interjújában még 2008-ban, amit most újraközöltünk, ide kattintva olvashatja el.)

A Műegyetem egyik laboránsát, Lengyel Juditot vette feleségül 1949-ben, aki később maga is elvégezte a vegyész szakot. Férj és feleség emlékezete megoszlott a tekintetben, hogy Judit pontosan miért is lett vegyész, de Oláh végül elismerte: „valószínűleg ő emlékszik jól arra, hogy teljes mértékben én voltam felelős ezért a lépésért, ő csak hajlandó volt követni bolondos férjét, aki alighanem azt hitte, aligha van élet a kémián kívül”. Az ötvenes évek elején a házaspár átszerződött az Akadémia újonnan létrehozott Központi Kémiai Kutatóintézetébe, ahol saját kutatócsoportot hozhattak létre. Néhány évvel később, 1956 decemberében a kutatócsoport szinte összes tagjával együtt a disszidálás mellett döntöttek. Először Londonba, majd Montrealba mentek. Végül Oláh a Dow Chemicals amerikai vegyi cég kanadai leányvállalatánál helyezkedett el. Amikor elköltöztek Montrealból, az akkor már gyermekes házaspár összes holmija elfért két kartondobozban.

A Dow Chemicalsnál eltöltött években alkalmazott (tehát a vegyipari művelethez közvetlenül szükséges) kutatásokat folytatott, de mivel e tevékenységével nagyon meg voltak elégedve, megengedték neki, hogy mást is csináljon. Így tett a későbbi Nobel-díj odaítélése szempontjából alapvető felfedezéseket a széntartalmú, pozitív töltésű, úgynevezett karbokationok és a százszázalékos töménységű kénsavnál is erősebb „szupersavak” kémiájában. Hamarosan átköltözhetett az ekkor már négytagú (két fiúval bővült) család az Egyesült Államokba, mígnem 1965-ben Oláh professzori állást kapott a clevelandi Case Western Reserve Egyetemen. A munkahelyváltást a tudós „a tudományba aló visszatérésként” értékelte. Ekkoriban kezdett újra vele dolgozni felesége is, aki korábban csak a gyerekek nevelésével foglalkozott. Az itt töltött éveket tekintette később munkássága leggyümölcsözőbb időszakának.

Tizenkét évig dolgozott Clevelandben, de aztán engedett a meleg, a tenger, a napfény és a sztárok (és persze a szakmai kihívások) csábításának, így 1977-ben Kaliforniába költözött a család, ahol a Dél-kaliforniai Egyetem kecsegtette egy új kutatóintézet vezetésével (saját épülettel együtt). „Szerelmesek lettünk Kaliforniába, és még mindig azok vagyunk” – írta 1995-ben. Itt is, ahogy egész munkássága során, a szénhidrogének kémiájával foglalkozott.

Élete végéig Kaliforniában dolgozott, a Dél-kaliforniai Egyetem professzora maradt, és sokáig vezette az egyetemhez kötődő szénhidrogén-kutató központot. Munkakedve jottányit sem csökkent a Nobel-díj 1994-es odaítélése óta. Utolsó éveiben olyan metanollal (metil-alkohollal) működő üzemanyagcellán dolgozott, amelynek számos tulajdonsága előnyösebb volt, mint a hagyományos fosszilis energiahordozóké. Oláh György ebben látta a globális felmelegedés és a kőolaj esetleges elfogyása miatt kialakuló energiaválság megoldását.