Az efféle életpálya-összegzések általában úgy szoktak kezdődni, hogy az illető „már gyermekként magába szívta” későbbi hivatása esszenciáját, minthogy családja generációk óta ugyanazon a területen kutat, alkot. Oláh György ebből a szempontból is kivétel, hiszen szinte minden megszólalásában elmondta, hogy az ő családjában senki sem foglalkozott a kémiával, sőt, ahogy a Fizikai Szemlében megjelent cikkében írta, „korábban senki sem érdeklődött a tudomány iránt”. 1927 májusában született Budapesten, apja ügyvéd volt. Bevallása szerint szigorú, de magas szintű neveltetésben volt része a két világháború között (hiszen az ország „iskolarendszere még az Osztrák–Magyar Monarchiában gyökerezett”), méghozzá Magyarország talán legerősebb ilyen tanintézményében, a Piarista Gimnáziumban.
A piaristáknál a fő hangsúly a humán tárgyakon volt, Oláh nyolc évig tanult latint, amit később is mindig nagy büszkeséggel említett. A kémiához azonban még nem közelített, de szerinte ez nem is volt baj. Felfogása szerint korlátolt embert szülhet az, ha valaki túlságosan gyorsan pályát választ magának, és ezzel többé-kevésbé kizárja az emberiség kultúrájának minden más csatornáját. Ő csak az érettségi és a világháború átvészelése után kezdett kémiát tanulni. A háború viszontagságairól nem sokat beszélt, de tudható, hogy egyike volt azoknak, akiket Sztehlo Gábor evangélikus lelkész bujtatott a német megszállás ideje alatt.
A Budapesti Műszaki Egyetemen gyorsan bedobták a mély vízbe. Akkoriban 70-80 fős vegyészévfolyamokkal indultak, de ez szinte csak virtuális volt, ugyanis az első félévben kiszórták a hallgatók felét. A rendszert Oláh is kegyetlennek tartotta, de meg is értette, hogy a háború utáni gazdasági összeomlás közepette egyszerűen nem volt elég kémcső, Bunsen-égő és semmilyen más laboratóriumi felszerelés ahhoz, hogy ennél több hallgató értelmes munkát tudjon végezni.
Az egyetemen Zemplén Gézához, az ország akkoriban egyik legelismertebb szerves kémikusához került asszisztensként. Aki a kor más nagynevű professzoraihoz hasonlóan elvárta, hogy ha valaki a hallgatója akar lenni, az fizessen ezért (a szó szoros értelmében). Oláhnak – vélhetően képességei okán – nem kellett fizetnie, bár munkájáért nem kapott egy fillért sem. Zemplén nemcsak a laborban követelt teljes odaadást, de a mulatásban is. Napokig volt képes az egyetemhez közeli kocsmákban tivornyázni a hallgatóival. „Az ilyen tapasztalatok persze fejlesztették az ember állóképességét” – vallott később Oláh a kocsmai ivászatokról. Általánosan igaz volt a régi idők – a mai hallgatói létszámok töredékét kitevő – „kis csoportos” egyetemi évfolyamaira, hogy sokkal közelibb, esetenként már-már családias kapcsolatok alakulhattak ki a karizmatikusabb tanárok és a hallgatók között.