Rengeteg a csaló tudományos folyóirat

A hamis periodikák rengeteg pénzt csalnak ki a publikációs kényszertől sújtott tudósoktól.

A (legalábbis eddig) legéletképesebbnek tűnő alternatíva a nyílt hozzáférésű (open access) folyóiratok világa. Ezek megfordították az üzleti modellt. Ingyen olvashatók, de a publikáló kutatóktól kérnek díjat – esetenként akár félmillió forintot. Csakhogy ezzel minden megváltozott. A hagyományos folyóiratok nem a leközölt cikkek arányában jutottak pénzhez, így nem fűződik érdekük ahhoz, hogy minél több tanulmányt megjelentessenek. Ehelyett a legtöbbet rögtön visszadobják. Amelyeket viszont szerkesztőik érdekesnek ítélnek, azokat több szakmabeli lektornak elküldik, akik jó eséllyel megint csak visszadobják őket. Ez a folyamat esetenként kifejezetten megalázó tud lenni a szerzők számára, de biztosítja azt, hogy a megjelenő cikkek szakmailag pontosak és fontosak legyenek.

Az open access folyóiratok ezzel szemben érdekeltek abban, hogy minél több írást lehozzanak. Így, miközben ebben a szegmensben is megjelentek a mára nagy presztízsűvé lett kiadványok, legfőképpen a Public Library of Science (PLOS) nevű kiadó termékei, a mozgalom vadhajtásaiként rengeteg hamis, a valóságban nem létező, vagy valójában senki által nem olvasott kiadvány tűnt fel. Ezek azért létezhetnek, mert az igazi open acces folyóiratok igen drágák. A PLOS One című folyóiratban egy cikk leközlése tipikusan 1400 dollárnál is többe kerül. Ehhez képest a rosszhiszemű oldalak általában 100-400 dollárért kínálják félrevezető szolgáltatásaikat, írja a New York Times.

A szerzők arra figyelmeztetnek, hogy e csaló kiadók e-mailjei könnyen elvarázsolhatják a kezdő kutatókat. Érthető módon mézes-mázos szavakkal csábítják őket, kiváló tudósoknak, a szakterület elismert specialistáinak hívják őket. Az első e-mailben általában még nem esik szó pénzről, mindössze meghívják őket, hogy közreműködjenek a jól hangzó nevű folyóirat sok híres szerzőjéhez hasonlóan. De ne mentsük fel teljesen a megtévesztő folyóiratokban publikáló kutatókat sem. Nem mindannyian megtévesztett áldozatok ők, gyakran inkább tettestársak. Egy volt kiadó a New York Timesnak nyilatkozva azt mondta, hogy sok keveset publikáló, sikertelen kutató pontosan tudja, hogy e folyóiratok semmit sem érnek, de munkahelye megtartásához mégis publikációkat kell felmutatnia. Így elküldi nekik a cikkét, ők kiteszik a honlapjukra, és bezsebelik azt a néhány száz dollárt. A kutató pedig így gyakorlatilag megtévesztheti munkaadóját tudományos teljesítményét illetően.

A csalók és a kutatók közötti alkalmi cinkosságra utalnak a mostani Nature-tanulmányban leírt esetek is. A fiktív Anna Szustot ugyanis több kiadó arra próbálta rávenni, hogy szervezzen konferenciát, és a résztvevőket bírja rá, hogy náluk jelentessék meg a kongresszusra írott előadásaikat (persze nem ingyen). A befolyó bevételből pedig a szervező jutalékot kapott volna. Ugyancsak részesedést kapott volna egy új folyóirat indításából befolyó bevételekből.

A kutatók nem hozták nyilvánosságra a csaláson kapott folyóiratok listáját, mert sokuk címe a megtévesztésig hasonlít valóban jó nevű laptársaikra. A projekt végén az összes, a szerkesztői jelentkezést elfogadó folyóirattól visszavonták a jelentkezést, de többen nem reagáltak az újbóli megkeresésre, és mind a mai napig szerkesztőbizottságuk tagjai között szerepeltetik a képzeletbeli professzor asszonyt. Sőt „akarata ellenére” még a nyílt hozzáférésű folyóiratokat indexelő bizottság nevű (értelemszerűen fiktív) szervezet tagjai között is jelen van, amelynek hangoztatott küldetése „a nyílt hozzáférésű folyóiratok átláthatóságának növelése”.