A politikában, előadóművészetekben megszokott dolog, hogy az ember és mondandójának megítélése nagymértékben függ testi jellegzetességeitől, legfőképpen arcának attraktivitásától. Leegyszerűsítve az összefüggést, azt is állíthatjuk, hogy ha egy politikus vonzó, akkor jobban hiszünk neki, jobban figyelünk rá, így sikeresebb lehet, mint a kevésbé szép arcú társai – függetlenül intelligenciájuk és üzeneteik különbségétől. De a szépség nem előny az élet minden területén. Számos csinos hölgy panaszkodik arra, hogy szépsége, szőke haja miatt nem veszik őt komolyan, sőt esetleg butának tekintik, már mielőtt megszólalna.
A Cambridge-i és az Essexi Egyetem pszichológusai arra voltak kíváncsiak, hogy ez a hatás a tudósokkal szemben is érvényesül-e. A kérdés azért fontos – mint azt a kutatás vezetője, a Cambridge-i Egyetem pszichológiai tanszékének munkatársa, Will Skylark az EurekAlert honlapon megjelentetett közleményben kifejtette –, mert „a tudomány nagy jelentőséggel bír a társadalmat oly nagy mértékben érintő területeken, mint a klímaváltozás, az oltások, az élelmiszerbiztonság. Így a kutatóknak egyre inkább szóba kell állniuk a laikusokkal.” Ahhoz, hogy ez a kommunikáció sikeres legyen, fontos, hogy a tudós tisztában legyen azzal, hogy nemcsak a mondanivalója, de fizikai megjelenése, hanghordozása is befolyásolja azt, hogy üzenete milyen fogadtatásban részesül.
A kérdés megválaszolásához a pszichológusok háromszáz brit és amerikai kutató fényképét választották ki, majd megmutatták őket a kísérlet önkénteseinek. Voltak résztvevők, akiknek a kutatók vonzó mivoltát, másoknak életkorukat kellett értékelniük. Megint másoknak arról kellett dönteniük, hogy érdekelné-e őket, hogy az illető mivel foglalkozik, vagy hogy mennyire tűnik olyasvalakinek a fényképen szereplő ember, mint aki igazán értékes, figyelemre méltó kutatást folytat.
A kísérlet talán legmeglepőbb eredménye az volt, hogy az érdekesség és a feltételezett kompetencia nem jár mindig együtt. A vizsgálat alanyai ugyanis általában azokat az embereket tartották érdekesnek – az ő munkájukról hallottak volna szívesen többet is –, akiket mások vonzóbbnak, csinosabbnak, jóképűbbnek értékeltek. A képen szereplő kutató etnikai hovatartozása, bőrszíne nem volt szignifikáns hatással az érdekesség megítélésére. Felmerül hát, hogy amikor érdeklődünk egy-egy „szép” kutató munkássága iránt, akkor tényleg a kutatási eredményei érdekelnek-e bennünket, vagy csak egy vonzó emberrel akarunk közelebbi ismeretségbe kerülni.
Annál is inkább esélyes az utóbbi magyarázat, mert amikor a kutatók arra kérdeztek rá, hogy az alanyok szerint mely tudósok végeznek színvonalas kutatást, ki közülük a jó tudós, jellemzően a csúnyábbakat – azokat, akikkel kevésbé szívesen ismerkednének meg – választották ki.
E felismeréseket később két ellenőrző kísérletben is megerősítették. Ehhez valós tudományos híreket nyomtattak ki, majd a kutatók fényképeihez kapcsolták őket. Amikor azt kérdezték az alanyoktól, hogy válasszák ki azt a cikket, amelyről többet szeretnének megtudni, a résztvevők hajlamosabbak voltak az érdekesebbnek – valamint szebbnek – ítélt tudósok fotóihoz kapcsolt cikkeket kiválasztani. Amikor viszont az volt a feladatuk, hogy az olvasott cikkeket ítéljék meg a kutatás minősége szerint, inkább a csúnyább – és ezáltal kompetensebbnek tűnő – szakemberekkel párba állított írásokat választották ki.
