Életének 82. évében, június 5-én elhunyt Damjanovich Sándor Széchenyi-díjas biofizikus, az MTA rendes tagja, a Biológiai Tudományok Osztályának volt elnöke – írja honlapján a Magyar Tudományos Akadémia.
Damjanovich Sándor az enzimkinetika és a sejtbiofizika területén folytatott több évtizedes, kiemelkedően eredményes kutatómunkát, nevéhez fűződik a hematológiai és immunológiai betegségek okozta elváltozásokat vizsgáló áramlási citometria magyarországi meghonosítása és széles körű elterjesztése. Iskolateremtő munkásságát mutatják kiemelkedő, nemzetközileg is széles körben elismert eredményei, a biofizika hazai fejlődését előmozdító külföldi tudományos kapcsolatai, valamint az, hogy az általa 1968-ban átvett, majd több évtizedig vezetett debreceni Orvosi Fizikai Intézet – a mai Biofizikai és Sejtbiológiai Intézet – a tudományterület egyik legrangosabb szellemi műhelyévé vált.
Az MTA felidézi: Damjanovich Sándor József Mátészalkán született 1936. január 24-én. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosi diplomát 1960-ban, majd 1964-ben laboratóriumi szakorvosi képesítést szerzett. Közben 1963 és 1967 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem (2000-től Debreceni Egyetem) fizikus szakán tanult.
Orvosi diplomájának megszerzése után az egyetem kórtani intézetében kezdte meg szakmai pályafutását. 1968-ban átkerült az Orvosi Fizikai Intézetbe, amelynek igazgatója lett. Egy évre rá az intézet felvette a Biofizikai Intézet nevet, itt kezdetben egyetemi docensként dolgozott. 1972-ben vehette át egyetemi tanári kinevezését. 1974-ben az egyetem tudományos rektorhelyettesévé választották, e tisztségét hat éven keresztül töltötte be. 1986-tól 1990-ig ismét rektorhelyettesként dolgozott.
A Biofizikai Intézet 1997-es Biofizikai és Sejtbiológiai Intézetté való átnevezése után is megtartotta igazgatói pozícióját. 2002-ben a Debreceni Egyetem Molekuláris Medicina Kutatóközpont igazgatója lett, és 2006-ban professor emeritusi címet kapott. 1996–1997-ben a Debreceni Universitas Egyesülés elnöke, 1999 és 2002 között Széchenyi-, 2000-ben pedig Szilárd Leó professzori ösztöndíjjal kutatott. Számos külföldi egyetem és intézet – egyebek között az amerikai egészségügyi minisztérium alá tartozó National Institutes of Health, illetve a göttingeni Max Planck Intézet Biofizikai Kémiai Intézete – vendégprofesszora volt. A Németországban, majd az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (Food and Drug Administration) meghívására az Egyesült Államokban eltöltött időszak alapozta meg azokat a kapcsolatokat, amelyek hozzájárultak, hogy a debreceni biofizikusok munkássága tartósan bekapcsolódott tudományterületük nemzetközi vérkeringésébe.
1982-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1990-ben pedig rendes tagjává. 1987 és 1990 között az MTA Biológiai Tudományok Osztálya elnökhelyettesi, 2002-től 2008-ig pedig elnöki teendőit látta el. Utóbbi tisztségénél fogva az Akadémia elnökségének is tagja volt. Egy időben az MTA közgyűlésének jelölőbizottsági munkájában is részt vett. Ezenkívül 1986 és 1992 között a Tudományos Minősítő Bizottság tagja volt. Akadémiai tisztségei mellett 1984–1994-ben a Magyar Biofizikai Társaság alelnöke, 1994-től pedig a társaság tiszteletbeli elnöke volt. 1995-ben az Európai Molekuláris Biológiai Szervezet (EMBO) tagjává választották. Emellett évekig a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagja volt.
Az orvostudományi problémákhoz a fizikus precizitásával és éleslátásával közelítő tudós nevéhez olyan komplex rendszerek vizsgálata fűződik, amelyeket összetettségük miatt előtte mások nem mertek és nem tudtak kutatni. Jelentős eredménye a sejtfelszíni receptorok úgynevezett nem véletlenszerű topografikus (térképszerű) eloszlásának főleg limfocitákon (nyiroksejteken) végzett kísérleti bizonyítása.
Nevéhez fűződik a jelenség első feltételezése is. Munkásságát számos elismeréssel díjazták: 1995-ben Szent-Györgyi Albert-díjat kapott, 1997-ben Széchenyi-díjat vehetett át. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetésben részesült 2002-ben. Életpályája során végzett kiemelkedő tevékenységéért vehette át a 2013. évi Akadémiai Aranyérmet – írja honlapján az MTA.
