Spock tovább él

Az elaltatott tizenhárom éves labrador sejtjeinek története a világ egyik első kutyaszövetbankjában, az ELTE-n folytatódik.

Sírunk. Anyám is, én is, még az állatorvos is káromkodik, idegesen fel-alá járkál, leül, kér egy pohár vizet, amíg várja, hogy hasson a szer. Spock már alszik, mivel a szívmegállítás előtt kapott egy altatót, hogy ne érezzen semmit. Amikor már teljesen eszméletlen volt, akkor juttatta az orvos a szert a szívébe, amelytől végleg elaludt. Pár perc volt az egész, de sokkal hosszabbnak tűnt. Még vett néhány ideges lélegzetet, és vége volt. Zsákba tették, majd egy nagy ládába (ahogy azt a hatóságok előírják), és utoljára még segítettem neki lejutni a másodikról a földszintre. Beemeltük a kocsi csomagtartójába, én pedig megsimogattam még egyszer a nejlonzsákon keresztül. Nem tudom, melyik testrészéhez értem hozzá.

Már nem lehetett tovább halogatni. Tizenhárom éves labrador létére a csípője gyakorlatilag használhatatlanná vált, hátsó lábai elsorvadtak, képtelen volt napjában többször föl-le járni a lépcsőn. Már a legerősebb szteroidos fájdalomcsillapítókat kapta, de a végén az sem segített. Amikor hazaértünk, mozgásképtelensége dacára mindig megpróbált felállni és az ajtóhoz jönni, hogy üdvözöljön minket. Így fogadta az állatorvost is, amikor a végső injekciót jött beadni neki. Imádta az orvost, mivel mindig pogácsával várta, sőt gyakran csak az ő kedvéért szaladt ki a pékségbe, ha elfelejtett rágcsálnivalóval készülni.

Nagyon nehéz elengedni egy állatot, aki tizenhárom éven keresztül életünk része volt. Az ember mindent elnéz neki. Hogy már nyoma sincs a szobatisztaságnak, hogy sállal a hasa alatt kell megemelni a csípőjét, hogy fel tudjon menni a lépcsőn. De amikor már napok óta nem volt hajlandó semmit enni (vittem neki Fornettit, aminek soha nem tudott ellenállni, de azt sem fogadta el), és más tünetek is arra utaltak, hogy valami nagyon súlyos, belső szervi baja van, tudtuk, hogy vége.

Előző nap voltunk ott a gyerekekkel. Mondtuk nekik, hogy Spock nagyon öreg és beteg, így valószínűleg utoljára látjuk, búcsúzzunk el tőle. Nem mondtuk el nekik – és soha nem is fogjuk –, hogy halála nem spontán lesz, de a fiam megértette, hogy meg fog halni. Vitte a feje alá a kedvenc párnáját, simogatta, adott neki pogácsát (elfogadta), és ő is sírt. Spock, akibe teljesen érthetetlen módon az agresszió legkisebb morzsája sem szorult, fekve fogadta a dajkálást. Soha nem hallottunk tőle egyetlen halk morgást sem, amikor a gyerekek rendszeresen a farkára léptek, fájós hátán lovagoltak, vagy amikor kiszedték a szájából az almát, és megették helyette. Még gondolkozunk, hogyan mondjuk el nekik, hogy meghalt.

Anyám térden állva ringatta Spock fejét az ölében néhány perccel az altatás előtt, és sírva mondogatta neki, hogy bocsásson meg.

Aznap este kedvenc sorozatát nézte a tévében, majd rutinszerűen leakasztotta a pórázt a fogasról, és kiáltott, hogy kutyi, gyere, megyünk sétálni. És ekkor döbbent rá, hogy nincs többé.

Bizonyos értelemben azonban Spock tovább él.

Néhány hónappal ezelőtt ezt az üzenetet kaptam Kubinyi Enikő etológustól, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) etológia tanszékének munkatársától, aki tudta, hogy Spock már nagyon rosszul van: „Szia! Nincs gyakorlatom ilyen levelek írásában, úgyhogy bocsáss meg, ha nem kellene konkrétan fogalmaznom, mert esetleg bántó. Szóval, kutyaszövetbankot építünk az egyetemen, és ha nem áll tőletek távol a gondolat, hogy Spock szöveteit halála után tudományos célokra ajánljátok fel, akkor kérlek, keressetek meg.”

– Úgy tudjuk, hogy itt, Budapesten, az ELTE etológia tanszékén jön létre az egyik első kutyaagy- és -szövetbank a világon, az Európai Kutatási Tanács (ERC) támogatásából. Hasonlóképp fog működni, mint az emberi szövetbankok, tehát az elhunyt állatok gazdáinak felajánlásai jelentik majd a szövetek forrását – mondja Kubinyi Enikő. – Spock volt az első családi kutya, akinek különböző szövetei – például hám-, izom- és idegszövete – a gazdák donációja révén bekerültek a bankba, méghozzá a halál beálltát követő lehető legrövidebb időn belül, így még nagyon hosszú ideig számos kutatás tárgya lehet.

Itt az időnél nincs fontosabb tényező. Az agy különösen érzékeny az oxigénhiányra, és a vérellátás leálltával gyorsan beindul a bomlás. Különösen az idegsejtekben található RNS-molekulák bomlanak gyorsan, pedig vizsgálatuk nagyon fontos lenne az agyban végbemenő molekuláris biológiai folyamatok jobb megértéséhez. Ezért felbecsülhetetlen fontosságúak azok a szövetminták, amelyeket nagyon gyorsan ki tudnak emelni a testből, és tartósítják. Persze ez a gyakorlatban csak akkor valósítható meg, ha a mintavételt elvégző orvos már felkészülten várhatja az elhunyt állatot, rögtön a halála után. A spontán elpusztult kutyáknál erre általában nincs lehetőség, a kutatóknak ezért a tervezetten elaltatott állatokra kell támaszkodniuk, mégpedig úgy, hogy a gazdákkal még az eutanázia előtt felveszik a kapcsolatot.

Természetesen – ahogy a „rendes” bank is akkor ér sokat, ha sok pénzt őriznek benne – a szövetbank is akkor tölti be leginkább a funkcióját, ha minél több, minél sokfélébb kutyából található benne agyszövet. Ugyanakkor már meglepően kevés mintából is lehet nagyon figyelemreméltó tudományt alkotni.

– Máris van megkeresésünk Prágából. Az ottani kutatók azt akarják megvizsgálni, hogy a különböző méretű kutyák idegsejtszámaiban milyen eltérések mutathatók ki. Kevesen tudják ugyanis, hogy dacára a kutyafajták közötti sokszoros testtömegbéli különbségnek, az agytömegükben alig kétszeres különbség lehet – folytatja az etológus. – Mivel az agy igen nehezen hozzáférhető szerv, alacsony elemszámokkal dolgoznak a kutatók (magyarul, egy-egy vizsgálathoz kevés agyminta is elég). Egy másik tervezett vizsgálatunkban az autofágiát fogjuk kutatni. Ez a sejtek önemésztése, olyan alapvető folyamat, amely ahhoz szükséges, hogy a sejtek megszabaduljanak a károsodott, elöregedett összetevőktől. Az elméletek szerint öregkorban az autofágia intenzitása csökken, így a sejtekben felgyülemlik a káros melléktermék. Az etológia tanszéken folyó kutyaöregedési program részeként a genetika tanszékkel közösen megnézzük majd, hogy az autofágiához köthető RNS-ek és enzimek milyen mennyiségben vannak jelen a jellemzően öreg, elaltatott kutyák agyában.

Utóbbi kérdés megválaszolásához ideális esetben elegendő lenne már tizenöt agyat megvizsgálni. Kérdés ugyanakkor, hogyan viszonyulnak majd ehhez a vállalkozáshoz azok a gazdák, akikkel a tanszék hagyományosan jó kapcsolatban áll. Ezek az emberek ugyanis jellemzően társállatként, igazi családtagként tekintenek a kutyára, így kétséges, hogy hajlandók lesznek-e felajánlani kimúlt kedvenceik szervezetét. Kubinyi Enikő is elismeri, hogy biztosan lesznek gazdák, akiket riaszt majd ez a gondolat. Ugyanakkor tény, hogy sokan emberi hozzátartozóik testét is tudományos célokra adományozzák, és sok családtag számára kifejezetten megnyugtató az a tudat, hogy elhunyt szerettük teste halála után is jó célt szolgál. A felajánlás kapcsán nem csak az elpusztult donor agya bír különleges értékkel. Mivel a kivett egészséges szövetekkel adott esetben még élő állatoknak is segíthetnek, a jövőben a tudományos eredmények mellett a szövetbanknak akár a gyógyításban is szerepe lehet – ezzel kapcsolatban már érdeklődtek is állatorvosok.

Ez a szövetbank nemcsak a magyar kutatók számára lesz elérhető, hanem a világon bárhonnan megkereshetik az etológia tanszéket, hogy szövetmintákat kérjenek a legkülönfélébb kutatásokhoz. Ez – hasonlóan a humán szövetek intézetek közötti adományozásához – a tudományos világ számára minden esetben szabadon hozzáférhető lesz. A bank feltehetően megkerülhetetlen tényezővé teszi a tanszéket a kutyaneurológiával, idegélettannal foglalkozó kutatásokban.

Miután elbúcsúztunk Spocktól, testét az ELTE lágymányosi campusára szállították, ahol neuroanatómus állatorvos vett mintákat a különböző szövetekből. Az agyból vett mintákat a különböző vizsgálatokhoz eltérően kell tárolni. A genetikai elemzésekhez a kis méretű minták egyik részét fixálóoldatba tették, egy másik mintát formalinban helyeztek el, mielőtt a négy Celsius-fokos hűtőbe került. Emellett különleges, mínusz nyolcvan Celsius-fokos mélyhűtőbe is tettek a tartósított szövetből. Egy Svédországból érkező kérésnek megfelelően az agy egy specifikus idegsejtcsoportját különválasztották a többi agyszövettől, és külön tárolták el. Látható, hogy egyetlen elhunyt állat agya rengeteg különféle kutatás tárgya lesz a jövőben. Emellett vettek tőle vér-, izomszövet- és szájnyálkahártya-mintát, amelyeket összevetnek majd az agyból vett szövetekkel. Hatalmas eredmény lenne, ha egyezést találnának az agyi folyamatokat jelző molekuláris biológiai jelzőanyagok és a könnyebben hozzáférhető mintákban található vegyületek szintjei között. Élő állatból nem lehet agyszövetmintát venni, így nem vizsgálhatják az állatorvosok összetételét, de vérmintát vagy nyálkahártyamintát bármikor könnyen szerezhetnek a kutyától. Ha ezek vizsgálatával is lehetne következtetni a neurológiai betegségekre, az sok kutya gyógyítását segíthetné.

Persze mindehhez nélkülözhetetlen a gazdák hozzájárulása.

– Nagyon sok embernek rendkívül megterhelő megválni a kutyától, mert családtagként tekintenek rá. A legtöbb családban amolyan gyermeki státusa van, hiszen bizonyos képességei össze is mérhetők a kisgyerekekével, és hasonló gondoskodásra szorul, felelősségvállalást igényel – mondja Kubinyi Enikő. – Másoknak pedig, akik háziállatként, házőrzőként vagy egy adott feladatra tartják a kutyát, teljesen másfajta érzelmi hatást jelenthet, amikor el kell altatni az állatot. Reméljük, sikerül megtalálni azokat a gazdákat, akik vigaszt találnak a tudatban, hogy kedvencük segített más kutyákon és a tudomány fejlődésében.

Amennyiben kérdésük lenne a szövetbankkal kapcsolatosan, írjanak a [email protected] e-mail-címre.