A mesterséges intelligencia a zeneszerzésbe is belekontárkodik

Azt hiszi, meg tudná mondani, melyik zenét írta egy zseni, és melyiket egy algoritmus? Ne legyen biztos benne!

A mesterségeszene-kutatás központi figurája, François Pachet vezette program során megszámlálhatatlanul sok kottát, ritmust, melódiát tápláltak a komputerbe, majd azt kérték tőle, hogy alkosson valami újat a hatvanas évek popstílusában. És létrejött a Daddy’s Car (bár a folyamat végén azért még szükség volt az emberi utómunkára, és természetesen az énekszólam sem a komputer szüleménye). Nem sokkal később egy másik dalt is megjelentettek, The Ballad of Mr Shadow címmel, ezúttal olyan amerikai szerzők stílusában, mint Irving Berlin, Duke Ellington vagy George Gershwin.

Könnyű – és szenzációs – lenne e fejleményeket úgy értelmezni, hogy a komputer hamarosan elveszi a zeneszerzők és a zenészek kenyerét, hiszen mi szükség lenne méregdrágán és művészi rigolyáktól terhelten dolgozó dalszerzőket foglalkoztatni, amikor ugyanezt a feladatot elláthatja egy szoftver is. A valóság persze elég távol áll ettől, a slágerlistákon vélhetően még sokáig emberi dalok fognak állni, de ez nem jelenti azt, hogy a kevésbé felemelő munkát végző, kevesebb sikert, pénzt, csillogást megtapasztaló zeneszerzők nyugodtan aludhatnának.

Sokan észre sem vesszük, hogy fél életünket valamilyen zenei aláfestés mellett éljük le. Lágy zene szól a liftben, az áruházban, az automata telefonközpontból, miközben várjuk, hogy az ügyfélszolgálatos végre fogadja a hívásunkat, de a reklámok, tájékoztató videók alatt vagy a telefonos játékok közben is. Ezek a dallamok hatnak ránk (az áruházak például tudományos kutatást végeztetnek a célból, hogy rátaláljanak a leginkább pénzköltésre ösztönző melódiára), de mégsem figyelünk rájuk igazán, nem várjuk el tőlük, hogy befutó helyen álljanak a Grammy-díjak átadásán. Ettől még embereknek kell létrehozniuk őket, és ha valaki engedély nélkül használja őket, drága szerzői jogi pert varrnak a nyakába. Nos, e zenék szerzőinek van mostanság félnivalójuk.

Persze maguk a mesterséges zene kutatói (és, mint látni fogjuk, egyre több profitorientált cég foglalkozik effélével)

nem győzik nyugtatni a kedélyeket, azt állítván, hogy semmi sem állhat távolabb céljaiktól, mint elavulttá tenni az emberi zenészeket.

– Egyáltalán nem [ez a célunk], pont ellenkezőleg! – válaszolta a zeneszerzők ellehetetlenítését firtató kérdésünkre François Pachet, a Sony CSL volt igazgatója. Pachet sok éve kutatja a mesterséges intelligencia és a hangok kapcsolatát. Tíz évvel ezelőtt azzal került be a hírekbe világszerte, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékének kutatóival együttműködve kutyaugatás-felismerő algoritmust fejlesztett. – [Az algoritmusaink] olyan új eszközök, amelyek új lehetőségeket nyitnak a zeneszerzésben. De ezek az eszközök, ahogy minden eszköz, igényli az embert, hogy ő megfelelő módon használja őket.

Ezen a videón François Pachet gitározik, miközben a Sony SCL egy másik, ugyancsak mesterséges intelligencián alapuló programja, a Reflexive Looper valós időben kíséri őt a játéka alapján létrehozott szólamokkal. 

– Mindig lenyűgözött az az elképzelés, hogy olyan tevékenységeket automatizálhatunk, amiről az emberek azt gondolják, hogy csak ők képesek rá. És ma a kreativitást látjuk ember voltunk utolsó bástyájának – nyilatkozta Siavash Mahdavi, az AI Music nevű cég vezetője a The Guardiannek (az AI a mesterséges intelligencia angol rövidítése). Az interjúra szimbolikus módon a londoni Abbey Road stúdióban került sor. – De aztán gyorsan elvetettem eredeti ötletemet, azt, hogy alkossunk egy programot, amely gombnyomásra ír egy szimfóniát. Hogy miért? Egyrészt nehéz, másrészt nincs is sok értelme. A zenészek sorban állnak, hogy eladják a zenéiket. A legutolsó dolog, amire szükségük van, az egy ilyen gép lenne.

Pachet egyetért abban, hogy még nem tartunk ott, hogy mesterséges zene szóljon a rádióból.

– A mesterséges intelligencia jelenleg még nem olyan jó (és a közeljövőben nem is lesz az), hogy teljesen autonóm módon, mindenféle emberi beavatkozás nélkül popslágert szerezzen – tartja a szakember, aki maga is zenél. Ezután az improvizációról kérdeztük. – Léteznek egészen jó improvizációs algoritmusok.

De hogy az ember mely képessége egyedi tényleg? Talán az az érzéke, hogy tudja, mikor és hogyan kell reagálnia a többi zenész viselkedésére, és hogyan érdemes befolyásolni a zenét.

Ez a képesség még mindig nagyon távol áll az algoritmusok tudásától.

A klasszikussá válásra joggal számító slágert tehát belátható időn belül talán nem fognak számítógépek írni. De tucatmelódiákat már ma is szereznek, sőt bárki meg is vásárolhatja az így alkotott dallamokat. A Jukedeck nevű cég például az interneten kínálja a szolgáltatását. Állításuk szerint már félmillió zenét szerzett a mesterséges intelligenciájuk, a világ gyakorlatilag összes országából érkezett ügyfelek számára. Azokat a Youtube-videósokat célozzák, akiknek szükségük van aláfestő zenére a filmecskéikhez, de az eddig általánosan használt, jogvédett (és ellopott) zenéket a Google mesterséges intelligenciája egyre csalhatatlanabbul észreveszi, és automatikusan törli, az egész videóval együtt. Ez a funkció már-már félelmetesen hatékony. Előfordult, hogy egy családi videónkat azért törölték, mert a háttérben alig hallhatóan véletlenül ment a rádió, az algoritmus pedig felismerte a zeneszámot.

Aki nem szeretne efféle kellemetlenségeket, az most már szereztethet magának teljesen új zenét, és azt magánszemélyként 99 centért fel is használhatja (ha a dal teljes szerzői jogaira tart igényt, az már 199 dollárt kóstál). Persze ezek nem „jó” zenék, de e cégeknek nem is céljuk ez, és az ügyfeleiknek sem fontos. Nekik elég, ha a dallam nem annyira rossz, hogy zavaró legyen, és legálisan használhatják. A zeneipari befektetők szerint e cégek használható zenéket gyártanak. Ha az emberi fül számára kellemes harmóniákat tartalmaz, kellő szakértelemmel vannak hangszerelve, az akkordok megfelelnek az emberek (nem túl kifinomult) elvárásainak, akkor a zene fogyasztható lesz. Amint látjuk, a „használható zene” kritériumai nem feltételeznek különösebb zenei géniuszt, mindössze az évszázadok zenekutatása során felhalmozott tudás célszerű alkalmazását. Bár e háttérzenék gyakran fel sem tűnnek nekünk, rengeteg zeneszerző él belőlük, és ők biztosan többet kérnek a munkájukért, mint a mesterségesen intelligens algoritmusok fejlesztői. Illetve többet kérhettek eddig.

A mesterséges zenében egyre nagyobb fantáziát látnak a legnagyobb kiadók is.

A Sony, a Warner Music után minden jel arra mutat, hogy a világ legnagyobb zenestreaming-szolgáltatója, a Spotify is beszállni készül a gépi zene egyre reménytelibbnek tűnő világába.

(A streaming afféle internetes rádiót jelent, amelynek segítségével az előfizetők anélkül hallgathatnak korlátlanul sok zenét, hogy hangfájlok tartósan a birtokukba kerülnének.) Néhány hete szerződött át François Pachet a Sonytól a Spotifyhoz, de kérdésünkre – természetesen – cáfolta, hogy hamarosan mesterségesen generált csatornák jelennének meg a Spotifyon (amit egyébként sokan biztosra vesznek az átigazolás láttán). – Mi csak új, online zeneszerző eszközöket fogunk létrehozni, szó sincs efféle scifibe illő fantazmagóriákról – válaszolta a komputertudós.

A zeneszerzést kóstolgató algoritmusok átlagemberek számára sokkal hasznosabb felhasználási területe lehet az AI Music programja, amely már meglévő (ember alkotta) dalokat alakít pillanatnyi kívánságunknak megfelelően. Módosítja a tempót, hogy illeszkedjen futásunk üteméhez, áthangszereli a számot, ha éppen akusztikus vagy épp elektronikus zenét akarunk hallgatni. A lehetőségek beláthatatlanok, de a következmények is.

Ma még senki nem tudja, hogy egy mesterséges intelligencia alkotta zeneszám szerzői jogai kit fognak illetni, de azt sem, hogy hogyan alakul a közönség ízlése a jövőben. Az optimisták szerint az új konkurencia még jobb darabok alkotására sarkallja majd a zeneszerzőket, így a verseny termékenyítőleg fog hatni. Mások nem ennyire derűlátók. Vannak zenei stílusok, amelyek minősége (kritikusaik szerint) már ma is hihetetlenül mélyen van a hajdani klasszikusokhoz képest. Mégis megvan a maguk rajongói tábora. Semmi sem garantálja hát, hogy a ma még esetlennek hangzó gépi dalok ne válnának hamarosan egy generáció slágereivé, és akkor az emberi zeneszerzők nem lesznek többek technikusoknál.