A legfontosabb, hogy először találd meg a dárda egyensúlyi pontját – instruálja a hétéves fiút, Gergőt a Vértesszőlősi Előembertelep Samu-napjának egyik segítője, aki baseball sapkát visel, a húszas éveiben járhat, de az előítéletekre rácáfolva remekül ért a gyerekek nyelvén. Gergő odaáll a kövekből kirakott dobóvonalhoz, és elhajítja a kihegyezett pálcát az OSB-lapra festett ősbölény felé. Bár már az is nagy eredmény, hogy eldob a tábláig, alkalmi dárdamentora olyan bőszen jutalmazza őt dicséreteivel, hogy a fiú büszkén adja át a helyét a soron következőnek. Őt húga, Emma követi, majd jön a többi gyerek, akik ellátogattak hazánk legjelentősebb emberelőd-lelőhelyének születésnapi fesztiváljára.
A dárdahajítástól tíz méterre az idősebb látogatók a fő látványosság, a Homo heidelbergensis nyakszirtcsontja (másolatának) otthont adó kiállítóépület ablakainál tülekednek, hogy egyszerre lássák a csontot, az ősállatok lábnyomait, és hallják a tárlatvezetést. A fiúkat láthatóan jobban érdekli a vadászat (az előember példátlan részletességgel feltárt életkörülményeit szimbolizáló játékos vetélkedő egyik állomása), mint az antropológia. A lányokat inkább a pónilovaglás és a kisállat-bemutató köti le.
Az Előembertelepnek nagy szüksége van az efféle rendezvényekre, mert fél évszázados állapotokat idéző miliője nem feltétlenül éri el a bombasztikus vizuális élményekhez és folytonos interaktivitáshoz szokott fiatalok ingerküszöbét. Az épületekben kicsit sok a terméskő, a vas, minden üveggel van elzárva a látogatóktól. Ők ettől úgy érezhetik magukat, mintha egy áruház kirakatát néznék, de nem engedik meg nekik, hogy részesévé váljanak az élménynek. Persze lehet sejteni, hogy mi hiányzik ahhoz, hogy Vértesszőlős modern kültéri múzeummá válhasson: néhány stadionszéknyi pénz. Ha a kontextust is számításba vesszük, az is nagy eredmény, hogy ez a látogatóközpont megvalósulhatott. Ez is annak az embernek az érdeme, aki nélkül Samu nyakszirtcsontját most nem ismerné a világ.
Könyvtáros, könyvkereskedő, betanított munkás, akrobata: többek között ezeket a foglalkozásokat űzte Vértes László ifjú éveiben. Bár a harmincas évek elején beiratkozott a budapesti egyetem orvosi karára, de nem volt képes fizetni az ezzel járó költségeket, így két év múltán abbahagyta a tanulást. Pontosabban dehogy hagyta abba, valójában egész életében tanult, szívta magába a tudást. Akkoriban kezdődött legnagyobb szenvedélye, a barlangászat. Először a pilisi Leány- és Legény-barlangokat kutatta, majd közvetlenül a háború kitörése előtt a solymári barlang feltárásába kapcsolódott be.
Aztán a háború derékba tört mindent. Munkaszolgálatra kötelezték, de ő Erdélyből Jugoszláviába szökött, ahol partizánként harcolt. 1945 után már a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként folytatta a kutatómunkát, nemsokára pedig szinte az ország összes barlangfeltárásából kivette a részét. Mindezt úgy, hogy szervezett keretek között sosem folytatott geológusi, régészeti vagy paleontológusi tanulmányokat. Érdeklődése lassan a barlangoktól az élő őstörténet tanulmányozása felé terelődött, és olyan nagy lelkesedéssel és tehetséggel vetette bele magát új tudományterületébe, hogy autodidakta volta ellenére a „hivatalos” szakmai körök is befogadták, később tiszteletbeli doktori címet adományoztak neki.
Élete legnagyobb felfedezése 1965-ben jött el. Három évvel korábban Pécsi Márton földrajztudós Vértesszőlősnél vezetett terepgyakorlatot diákjainak, amikor sötét foltra lett figyelmes a mészkőrétegek között. Megvizsgálta a foltot, és arra a következtetésre jutott, hogy az egy ősi tűzhely nyoma, emellett talált néhány csonttöredéket is. A leletről saját visszaemlékezései szerint azonnal értesítette Vértes Lászlót, aki azonban kezdetben nem volt különösebben elragadtatva. Vitatkoztak kicsit a leletek korán, jelentőségén, majd Pécsi azzal zárta le a beszélgetést, hogy „Csinálj vele, amit akarsz, számomra itt éppen befejeződött a terepgyakorlat”.
Vértes csakhamar mégis érdeklődni kezdett a leletek iránt, hiszen egy évvel később, 1963-ban próbaásatást szervezett a helyszínen, majd miután egészen gyorsan előkerültek egy óriás őshód maradványai és ősi szerszámok, később pedig más állati maradványok, például egy kardfogú tigris foga. Így jutunk el 1965. augusztus 21., szombatig. Az ásatásvezető visszaemlékezése szerint ő csak üldögélt a lelőhelyen felhúzott bódéjában, amikor „Kovács Márton jött a kunyhómba. Lassú beszédű, komoly ember, ritkán láttam nevetni. Szürke szemét lassan rám emelte, vastag szemöldöke alól úgy nézett rám, hogy a vér hirtelen megugrott ereimben.” A munkások feszítővassal lerepesztettek egy jókora darab sziklát, és előtűnt egy tenyérnyi sárga csontdarab. Vértes csak nézte, lefeküdt mellé, és hosszú ideig mozdulatlan maradt. A munkatársai csak ennyit kérdeztek: „Az?”, ő pedig így válaszolt (noha később bevallotta, hogy akkor még egyáltalán nem volt biztos a dolgában): „Az. Ember.” Épp Sámuel névnapja volt, ezért a talált emberelődöt Sámuelnek (barátainak: Samu) nevezte el.
A lelet egy nyakszirtcsont volt, amely egy nagyjából 350 ezer éve (az Európában talált előemberek közül talán legrégebben) élt emberelődtől, a Homo erectus seu sapiens paleohungaricustól (mai nevén heidelbergi típusú embertől, Homo heidelbergensistől) származott. Emellett a megelőző évben előkerült tejfogak, és rengeteg egyéb lelet, szerszámok, állatcsontok, növénymaradványok, tűzhely, amelyek segítségével szinte példátlan részletességgel lehetett leírni a helyszín valaha volt jellegzetességeit. Akkoriban, a hatvanas évek közepén az volt a nemzetközi tudományos közmegegyezés, hogy kizárt, hogy a Kárpát-medencéből ilyen régi előemberleletek kerüljenek elő. Maga Vértes László sem akarta először elhinni ezt. De aztán nem lehetett mit tenni, el kellett fogadni a tényeket: Magyarországról került elő az emberré válás első stációjának emléke. Ez nemcsak nemzetközi szenzációt keltett, de a magyar paleolitrégészet megszületéséhez is hozzájárult.
– A vértesszőlősi előemberlelet tudományos értéke még ma is a legjelentősebbek közé tartozik. Nemcsak ez a Kárpát-medence egyetlen előember-lelőhelye, de rendkívül egyedi módon itt sikerült az előember teljes lakhelyét feltárni – mondja Kisné Cseh Julianna régész, a Tatabányai Múzeum történész-főmuzeológusa, a vértesszőlősi „születésnapi” rendezvény egyik szervezője. – Előkerült a szállásául szolgáló mésztufamedence, az ételmaradványai, az eszközei. Több mint 6600 növénylenyomatot gyűjtöttek, amelyből rekonstruálni tudták a természeti környezetet. Sőt szenzációs módon egy helyütt a mésztufa megőrizte a patakhoz inni járó állatok lábnyomait is.
Az állati lábnyomokat és a növénylenyomatot pollenvizsgálatok egészítik ki, és így áll össze az egyik legteljesebb környezetrekonstrukció, amelyet valaha véghezvittek a régészek, antropológusok, őslénykutatók. A helyszín egyértelműen különleges lehetett a történelem előtti korokban, hiszen az egymás fölött elhelyezkedő rétegek feltárása bizonyítja, hogy arra a helyre, ahol Sámuel tarkócsontja előkerült, ötször tértek vissza az emberelődök, esetenként sok évezrednyi különbséggel. Ezen a lelőhelyen találták meg az emberi lakhelyként hasznosított mésztufamedencék legkorábbi bizonyítékait (bár erre már korábban is találtak jeleket a tatai feltárásoknál, de azok földtörténeti léptékben fiatalabbak). A mésztufamedencék akkor alakultak ki, amikor a Gerecséből érkező patakok a síkon lerakták a magukkal hozott meszet, és ezáltal körgátakra emlékeztető formákat alakítottak ki.
A mésztufa mindenre rárakódik, ahogy történt az Vértesszőlősön is: a leveleken, ágakon, az előember eszközein. Ha idővel megszűnt a vízfolyás, akkor a fallá magasodó mésztufagátak több oldalról védett lakhelyet kínáltak az állatok vagy az ember számára. A mésztufát a modern korban bányászták, és éppen a bányászat során kerültek elő az első leletek. A mésztufagátak mellett több hideg és meleg vizű forrás is csobogott a területen, nem beszélve az Által-érről, mindez csak tovább növelte a hely vonzerejét, különösen jégkorszakok idején. A meleg vizű források a mikroklímára is hatással voltak. Melegebb lett ott, és megnövekedett a levegő páratartalma, így több olyan növényfaj is átvészelhette ott a hideget, amelyek már akkoriban is reliktumnak (a régi korokból fennmaradt, máshol már kihalt fajnak) számítottak. Ezek közé sorolják a pannon orgonát, az ostorfát vagy a vadszőlőt.
A Samu néven illetett korai ember a korszakhoz képest meglehetősen fejlett és intelligens volt.
– Nem tudjuk, hogy Samu tudott-e tüzet gyújtani, de az biztos, hogy meg tudta őrizni a természetes vagy mesterséges módon fellobbant tüzet. Vértes László kísérletekkel bizonyította, hogy Samu képes lehetett arra, hogy a parázsra összetört állati csontokat valamint löszt szórva akár napokig is megőrizze az izzó fát. Ha ezután eltávolította a löszt, majd száraz ágakat helyezett a parázsra, a tűz újból fellobbant – folytatja Cseh Julianna.
Vértes László tragikusan korán, 1968-ban, 54 éves korában elhunyt. Élete utolsó időszakában bezárta az ásatást, és központi szerepet játszott a látogatóközpont megnyitásában. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Vértesszőlősön már nem rejt a föld eddig feltáratlan kincseket, ezt maga Vértes is tudta, ezért úgy hagyta el a lelőhelyet, hogy a kutatást gyakorlatilag bármikor onnan lehetne folytatni, ahol abbahagyták. A tatabányai főmuzeológus szerint az ásatások újrakezdődhetnének – ha lenne rá pénz.
– Jelenleg pályázni próbálunk pénzügyi támogatásra, amelynek segítségével egy újabb területet tárhatnánk föl. E helyen az jelenti a nehézséget, hogy szó szerint le kell bányászni a négy méter mélyen levő mésztufarétegeket borító kőzetet. Ez teljesen más jellegű ásatási módszereket kíván – tájékoztat Cseh Julianna. – Ebből a rétegből nemrégiben az eső már állati csontokat mosott ki. Ezt a réteget az állagmegóvás érdekében betakartuk fóliával, és visszafalaztuk a helyszínen talált kövekkel. Azt szeretnénk megnézni, hogy esetleg folytatódik-e a kultúrréteg.
A kutató nem mer arra tippelni, hogy az újból beindítandó ásatások újabb emberi maradványokat tárnának fel, de abban szinte biztos, hogy újabb kultúrrétegeket, tehát a megtelepedés újabb bizonyítékait találnák meg.
