A poloskainvázió csak a kezdet

Fogalmunk sincs, a felmelegedéssel milyen rovarok érkeznek még hozzánk. A harlekinkaticát biztos nem tudjuk kiirtani.

A zöld vándorpoloskát senki sem kérte, hogy megtelepedjen nálunk, e rovar vélhetően a mezőgazdasági és egyéb áruk között vagy konténerekben ért el hozzánk (vagy egy közeli országba, ahonnan már saját lábon hódította meg Magyarországot is). A másik leggyakrabban emlegetett invazív rovarfaj, a harlekinkatica megtelepedésében azonban még ennél is közvetlenebb szerepet játszott az ember: mi magunk tenyésztettük és engedtük ki a szabadba. E katica jó (illetve nagyon rossz) példája azon próbálkozásoknak, amikor az ember – önnön tudását, hatalmát jócskán túlbecsülve – beavatkozik a természet ökológiai viszonyaiba, és egy teljesen idegen fajt betelepítve próbálja a folyamatokat a neki kedves irányba terelni. Ezen törekvésekről szinte mindig kiderül, hogy csak eleinte tűntek jó ötletnek.

A harlekinkatica a felületes szemlélő számára nem sokban különbözik az őshonos hétpettyes vagy a kétpettyes katicától, bár nemcsak piros-fekete, hanem ettől eltérő színváltozatai is ismertek. A viselkedése ugyanakkor jelentősen eltér régóta itt élő és a magyar ökoszisztémában fontos szerepet játszó katicától. Hasonlóan a hétpettyes fajhoz ez is ragadozó bogár, és fő táplálékállatai a levéltetvek. Csakhogy a harlekinek – természetes élőhelyüktől eltérő, ragadozó- és parazitamentes körülmények között – sokkal hatékonyabb ragadozók: falánkabbak, agresszívebbek, és a levéltetvek mellett versenytársaik, a hétpettyes katicák lárváit is felfalják. Ezáltal kétszeresen is kiszorítják rokonukat: eleszik előlük prédájukat, és kicsinyeiket közvetlenül is pusztítják.

A harlekinkatica elterjedésének története kifejezetten optimistán indult. A 20. század második felében, a környezetre káros növényvédő szerek alkalmazása helyett népszerűvé vált az úgynevezett biológiai védekezés, vagyis a kártevők ragadozóinak, parazitáinak betelepítése a területre, hogy ők végezzék el a piszkos munkát. A harlekinkatica egyike volt a biológiai növényvédelem legtündöklőbb csillagainak, Észak-Amerikában évtizedeken keresztül sikeresen irtották vele a levéltetveket. A nyolcvanas években e sikereken felbuzdulva Nyugat-Európába is betelepítették őket. Pedig ha vártak volna még pár évet, akkor kiderülhetett volna, hogy a harlekinkaticák 1988-ra kibújtak a növénytermesztők ellenőrzése alól, majd az évezred végére egész Észak-Amerikában szinte egyeduralkodóvá váltak, az őshonos katicák pedig eltűntek.

Ugyanez a folyamat játszódott le Európában is, néhány éves késleltetéssel. Ma a harlekinkatica kontrollálhatatlanul terjed, és eljutott olyan vidékekre, országokba is (például hozzánk), ahol soha nem telepítették be. Magyarországon először 2008-ban észlelték, és szaporodási sebességére jellemző, hogy még abban az évben ötven helyről jelentették jelenlétét. Mára mindenütt ott vannak, inváziójukat a közeljövőben semmi sem fogja megállítani, a melegedő klíma csak tovább segíti őket. Talán leginkább a borászok gyűlölték meg e katicát az utóbbi évtizedben. Szokásuk ugyanis, hogy a szőlőfürtökben a bogyók közé fészkelik be magukat, így a gyümölccsel együtt őket is learatják szüretkor. A préselés ugyan negatívan érinti őket, de még több bosszúságot okoz a borásznak, a bogár testéből kiáramló vegyületek ugyanis kifejezetten rossz ízűek, a bornak csípős paprikára, mogyoróra emlékeztető mellékízt kölcsönöznek.

Persze lehet, hogy pár év múlva e különleges aromájú nedűk tarolják majd le a piacot – ahogy a katica a fél világot.