Az Észak- és Közép-Amerikában honos fehér farkú szarvas a Lyme-kór baktériumát hordozó kullancs fő gazdaállata. Az Egyesült Államokban évente 38 ezer ember fertőződik meg Lyme-kórral, és a betegség előfordulása jól korrelál a szarvasok elterjedésével. Az állat Costa Ricában is honos, és kullancsot is hordoz, mégpedig hatfélét. E rovaroknak azonban egyike sem hordozza (pontosabban a kutatók nem tudnak arról, hogy hordozná) a Lyme-kór kórokozóját, így a betegség soha nem fordult elő az országban – írja Daniel Brooks, a Torontói Egyetem evolúcióbiológusa a Project Syndicate oldalon megjelent cikkében.
Minthogy az országban gyakorlatilag ismeretlen a Lyme-kór, a közegészségügyi hatóságok nem is törődnek vele, az orvosok nagy része vélhetően még életében nem látott a betegség által produkált tüneteket, így nagy valószínűséggel akkor sem ismerné föl őket, ha esetleg találkozna velük. Ez azért problémás Brooks érvelése szerint, mert bár a Costa Rica-i kullancsok jelenleg ugyan tényleg nem terjesztik a Lyme-kórt, de vannak közöttük ismert terjesztők közeli rokonai is, és semmi sem garantálja, hogy ne lennének képesek hordozni a baktériumot, ha valaha is találkoznának vele. Márpedig ennek a globális turizmus korában fennáll a veszélye, hiszen a kór hosszú ideig lappanghat, sőt olyan fertőzött is terjesztheti, aki maga nem betegszik meg.
Ez az esettanulmány arra világít rá, hogy a föld (egykor) izolált pontjain pusztító betegségek eddig nem feltétlenül azért nem terjedtek el világszerte, mert nem lennének képesek megélni bárhol, hanem pusztán rajtuk kívül álló okok miatt, tehát azért, mert még nem volt lehetőségük rá. Az általában éghajlatváltozás kiváltotta migrációs periódusokban azonban e status quo felborul.
– A legfrissebb kutatások mind arra világítanak rá, hogy a klímaváltozás meglehetősen egyszerű módon okoz változást a betegségek elterjedésében. Elég, ha megváltoztatjuk az átlaghőmérsékletet, a csapadékeloszlást, és az élőlények mozogni, vándorolni kezdenek arrafelé, amerre az igényeiknek jobban megfelelnek a körülmények – nyilatkozta lapunknak Daniel Brooks, aki jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia ökológiai kutatóközpontjában működő, Szathmáry Eörs vezette, evolúciós rendszereket kutató csoportban dolgozik.
Amikor őseink az afrikai erdőkből kiáramlottak a szavannákra, közvetlen-közvetett kapcsolatba kerültek az ottani állatvilággal. Ez pedig megmutatkozik az emberi parazitákban is: a hiénákkal és nagymacskákkal megosztott prédák révén az emberbe eljutottak például az élősködő laposférgek, amelyekkel előtte nem találkoztunk.
A folyamat persze kettős irányú: az új élőhelyre érkező élőlényeket megfertőzik az erre alkalmas helyi kórokozók, a magukkal hozott patogéneket pedig átadják a helyi potenciális gazdaszervezeteknek. Ebben tehát semmi új nincs. Az elmúlt évmilliók során a kórokozók az idő legnagyobb részében csak kevés gazdában (sokszor egyetlenegyben) tenyésztek, de az éghajlatváltozás mindent megváltoztat, a földrajzi elszigeteltség semmivé foszlásával a vírusoknak és baktériumoknak olyan élőlényekkel lesz lehetőségük kapcsolatba kerülni, amelyeknek addig esélyük sem volt védettséget kifejleszteni ellenük. Ebben sincs semmi új, a fosszilis maradványokból is megállapítható, hogy éghajlatváltozások alkalmával mindig nagy populációmozgások indulnak be, és a patogének ilyenkor sokkal gyakrabban költöznek új gazdákba. Ilyenformán klímaváltozás idején az újonnan felbukkanó és akár világjárványt okozó betegségek nem lehetőségként tűnnek fel, hanem elkerülhetetlenek.
– Mivel az éghajlatváltozás kiváltotta vándorlás (és így a kórokozók terjedése) új, sokak szerint nem lehetséges előre jelezni, mi fog történni. Ez azonban nem igaz. Teljesen biztos, hogy mi, emberek és háziállataink olyan patogénekkel találkoznak, amelyekkel még soha. Ezt nemcsak a klímaváltozás váltja ki, hanem az emberi populáció növekedése és az urbanizáció erősödése is – érvel Brooks. – Először a világtörténelemben többen laknak városokban, mint azokon kívül, így az emberek sokkal közelebb tartózkodnak egymáshoz, ami még inkább kedvez a fertőzéseknek. Ezek a faktorok mind ugyanabba az irányba mutatnak: növelik az újonnan felbukkanó betegségek kockázatát.
Az ember képes előre gondolkodni, márpedig felkészülni egy problémára mindig nagyobb eredménnyel kecsegtet, mint ha csak akkor kezdünk el harcolni, amikor már megtörtént a baj. A föld élővilágának fele így vagy úgy élősködő (köztük az emberi és az állati betegségeket okozó kórokozók), mégis alig tíz százalékukat ismerhetjük. A további kilencven százalék arra vár, hogy egyszer valahol újonnan felbukkanó betegséget okozzon, ezt pedig mi fogjuk elősegíteni azzal, hogy új területeket hódítunk meg a mezőgazdaság és az ipar számára, hogy állatokat, terményeket szállítunk a föld egyik végéből a másikba.
Bár a veszély mára már ismert, az erőforrások hatalmas többsége még mindig a bekövetkezett fertőzésekkel szembeni küzdelemre megy el, miközben a megelőzésre szinte semmi sem jut. Ha csak ritkán tűnnének fel új ragályok, a következmények menedzselése akár működhetne is. Csakhogy ezek már ma sem ritkák, a közeljövőben pedig még sokkal gyakoribbá, globális problémává válnak. Brooks szerint a világ kórokozóinak felleltározása ma már technikailag kivitelezhető lenne, hiszen a DNS-analízis költsége csökken, gyorsasága nő, és a legtöbb patogéncsoport specializált életmódja (például a malária összes fajtáját szúnyogok terjesztik) is segíti a felmérést. Így ha a rokon fajokról akár csak részleges információkat szerzünk, jó eséllyel kitölthetjük a fehér foltokat.
– Nagyon úgy tűnik, hogy nem tudjuk megállítani az éghajlatváltozást, visszafordítani pedig még annyira sem. Ám felkészülhetünk a leendő történésekre, hogy minimalizáljuk a károkat és a költségeket – tartja Daniel Brooks. – Ha tudni fogjuk, milyen betegség közelít felénk, tájékoztathatjuk az embereket, hogyan csökkenthetik a fertőzés kockázatát, és milyen jelekre kell figyelniük.
A kutató nem állítja, hogy ezen új (vagy kipusztultnak hitt régi) betegségek feltűnése ki fogja irtani az emberiséget, mint a katasztrófafilmekben, de a technológiai vívmányok működtette civilizációnk súlyos károkat szenvedhet.
– Még ha senki nem hal meg egy járványban, a modern nyugati civilizáció akkor is visszasüllyedhet egy sokkal fejletlenebb állapotba. A tömeges megbetegedéseket az ipar és az infrastruktúra sínyli meg a legjobban. Ha sokáig tart egy influenzajárvány, és ez idő alatt a népesség jelentős része ágynak esik, az egészségügyi ellátórendszer túlterhelődik, így azokat sem tudja ellátni, akiknek teljesen más betegségük van. Ám ez csak a kezdet. Leállnak a bankjegykiadó automaták, mert a szerelő beteg, leállnak a pénztárgépek a közértben, mert nincs, aki megjavítsa őket, és így tovább, az infrastruktúra ellehetetlenül. Tehát nem kell hatalmas apokaliptikus eseménynek bekövetkeznie, az összeomláshoz elég számos apróság, amelynek hatásai felgyülemlenek. Mindezt megelőzhetjük, ha felkészülünk rá.
