– A 48 egyén között ötnek az arckoponyáján látható az orrcsontok gyulladása, felszívódása, és hasonlóak a tünetek a felső állcsonton is. A hosszú csontokon és a bordákon csonthártyagyulladás nyomai, a kevés megmaradt ujjpercen deformáció, gyulladás, egy esetben üregszerű benyomódás is megfigyelhető volt. Tehát e maradványokon morfológiailag diagnosztizálhatóan a lepra előfordulásának nyomaira bukkantunk – teszi hozzá a tanulmány egy másik szerzője, Hajdu Tamás, az Eötvös Loránd Tudományegyetem embertani tanszékének kutatója. – Ezt már régóta tudtuk, mégis sokat vártunk az eredmények közlésével, mivel egy angol kollégánk próbálta a leletekből archeogenetikai módszerekkel is kimutatni a leprát, magyarul megtalálni a leprabaktérium DNS-ének nyomait. Ez azonban nem sikerült.
Arra még van esély, hogy a baktérium sejtfalának összetevőit megtalálják további molekuláris biológiai vizsgálatokkal. A morfológiai bizonyítékok ennek ellenére olyannyira meggyőzőek voltak, hogy DNS hiányában is a közlés mellett döntöttek, hiszen e leletek a radiokarbonos kormeghatározás alapján sokkal korábbiak, mint a lepra eddig legidősebbnek hitt előfordulása.
– A lepra eredetét magyarázó legrégebbi elmélet szerint a betegséget Nagy Sándor csapatai hurcolták be Európába, amint az ázsiai hadjáratok végeztével visszatértek Indiából. A modern kori genetikai vizsgálatok azonban cáfolják ezt, és azt valószínűsítik, hogy a lepra Kelet-Afrikából terjedt át Ázsiába, majd onnan Európába, később pedig az amerikai kontinensre – folytatja Köhler Kitti.
– A paleogenetikai kutatások előtt rendelkezésünkre álló adatok valóban azt mutatták, hogy a legkorábbi leletek a vaskori mediterráneumból, tehát Nagy Sándor idejéből származnak. A korábbról ismert, bizonyíthatóan leprás eset 1500, míg a csak feltételezhetően leprás maradványok 1000 évvel későbbiek az abonyi leleteknél. Az első Indiából, a második Anatóliából származik – mondja Hajdu Tamás.
