– Miért választotta ezt a szakterületet, a hormonok hatásmechanizmusának vizsgálatát?
– A tudományos kutatás gyakorlata szerint a legtöbb kutató tudományos pályáját nagyban meghatározza az, hogy fiatalkorában milyen kutatócsoporthoz csatlakozik. Persze vannak, akik később témát váltanak, de a legtöbb szakember karrierje szempontjából a neveltetés mikrokörnyezete a legfontosabb. Én tudományos diákkörös egyetemistaként Spät András munkacsoportjához csatlakoztam a SOTE Élettani Intézetében, és ebből a munkából nőtt ki lépésről lépésre a mai kutatási témám. A tudományos és klinikai jelentősége hatalmas, mivel az orvoslásban használt, vérnyomás-szabályozást befolyásoló hatóanyagok fele az általunk vizsgált receptorcsoportot vagy a hozzá kapcsolódó jelátviteli mechanizmust célozza.
– A hormonokról mindenki tudja, hogy befolyásolják, szabályozzák a szervezet működését. De pontosan hogyan fejtik ki a hatásukat?
– Amikor a hormonok a sejtre hatnak, úgynevezett jelátviteli utakat aktiválnak. A hormonmolekula a sejtmembránban található fehérjékhez, receptorokhoz kapcsolódik, viszont az általuk kiváltott változás a sejt belsejében történik. A kettő közötti kapcsolatot teremti meg a jelátvitel, amely sokszor számos molekula láncszerű átalakulását feltételezi. A mi hormonunknál a sejtplazma kalciumszintje emelkedik meg. A jelátviteli utak végső soron a fehérjék működésének megváltozásához vezetnek. Néhány esetben felgyorsul egyes fehérjék szintézise, máskor épp gátlódik vagy szerkezetmódosításon megy át.
– Miért fontosak a jelátviteli útvonalak a medicina szempontjából?
– Egy jelátviteli útvonal minden egyes lépésének feltárása a terápiás beavatkozás lehetőségét teremti meg. A receptorokon ható szerek igen specifikusak lehetnek, mert kizárólag a célzott receptorra hatnak, így a későbbi gyógyszernek kevesebb mellékhatása lesz. Én legtöbbet az angiotenzin II. nevű hormon receptorával foglalkoztam. Az angiotenzin II. a vérnyomás-szabályozásban vesz részt, és a receptorának a gátlószereit már ma is kiterjedten használják a magas vérnyomás, illetve a szív- és érrendszeri megbetegedések terápiájában. Azt vizsgáltuk, hogy ez a hormon milyen folyamatokat indít el a sejten belül. A kutatócsoportunk írta le először, hogy az angiotenzin II. receptorának két hatása egymástól függetlenül jön létre. Az egyik a sejten belüli jelátvivő molekulákon keresztül valósul meg, a másik pedig azáltal, hogy maga a receptor lép be a sejtmembránból hártyával burkolt hólyagocskákban a sejt belsejébe. Ezt a folyamatot receptorinternalizációnak hívjuk. Mindezt új típusú gyógyszerek fejlesztésére lehet használni, mert a receptorok jelátvitelének szelektív aktiválása vagy gátlása lehetőséget teremt a receptoron ható szerek mellékhatásainak további csökkentésére. Robert Lefkowitz, aki velünk együttműködésben jelentette meg e felfedezést, később Nobel-díjat kapott, és a Nobel-honlap a díj tudományos háttere szempontjából legfontosabb közlemények között tüntette föl a közös cikkünket is.
– Ön hat évet töltött a National Institute of Health amerikai orvosi kutatóintézetben. Milyen különbségeket tapasztalt a magyar kutatóintézeti környezethez képest?
– Először 1987-ben jutottam ki külföldre kutatni, és az első pillanatban szembeötlő volt, hogy milyen más volt a tudományos munka megítélése az Egyesült Államokban, mint az akkori Magyarországon. Akkoriban itt sokan úgy álltak hozzá a tudományhoz, hogy „mi kis ország vagyunk, ez nem a mi dolgunk”. A tengerentúlon viszont fantasztikusan fontosnak tartották, hatalmas erőbedobással kutattak. A kollégák még a liftben is csak a kutatási témájukról beszéltek, és ezer fokon izzva dolgozott mindenki. E tekintetben azóta Magyarországon is sokat javult a helyzet, de egyebek mellett a finanszírozási háttér ott még mindig sokkal jobb.
– Tudatosulnia kellene, hogy azáltal, hogy az Európai Unió része vagyunk, már nem vagyunk kis ország. Ez olyan attitűdváltást igényelne, amely eddig csak részben történt meg. Jó lenne például, hogy amikor a politikusok megfogalmazzák az általuk elképzelt jövőképet, belefoglalnák, hogy 2050-re legyen egy-két magyar Nobel-díjas, akit a Magyarországon végzett kutatásaiért tüntetnek ki. Ezzel talán a tudományhoz fűződő viszonyunk is megváltozna, és annyit költenénk rá, hogy a kutatás világelitjében is versenyképesek legyünk.
– Ma lát hazánkban olyan kutatót, kutatócsoportot, amely esélyes lehet a Nobel-díjra?
– Elképzelhetőnek tartom, de látni kell, hogy a tudomány technikai sport. Ha azt akarjuk, hogy a versenyzőnk versenyképes legyen, akkor Forma–1-es autóban kell elindítanunk. Egy Opel Astrával Lewis Hamilton sem tudna győzni.
– Mindez azt jelenti, hogy a magyar felsőoktatás és kutatás problémái leegyszerűsíthetők a pénz kérdésére?
– Részben igen. Tehetségekkel jól állunk. Ha meg tudnánk tartani őket, és a tudományos műhelyeket világszínvonalon tudnánk működtetni, azaz megoldott lenne a finanszírozásuk, akkor versenyképesek lehetnénk. Az ország helyzete sokat változott az utóbbi harminc évben, az akkori korlátok jelentős része ma már nem létezik. Korábban, amikor például Szent-Györgyi Albert Magyarországon végzett kutatásaiért nyert Nobel-díjat, még egyszerűbbek (és olcsóbbak) voltak az eszközök. Ma már csak szofisztikált, rendkívül sokba kerülő műszerekkel lehet versenyképes kutatást csinálni. Hozzáteszem, mi a Semmelweis Egyetemen éppen ebbe az irányba szeretnénk fejlődni. Az idén létrehoztuk a tudományos és innovációs alapot, amelynek az a célja, hogy forrást nyújtson startup jellegű támogatásokra. Ilyenekkel tudunk ugyanis kiemelkedő kutatókat az egyetemünkre vonzani, valamint a karokon folyó kutatási és innovációs tevékenységet támogatni.
– A versenyképesség akkor is fontos, amikor a magyar államnak kell olyan életpálya-lehetőségeket felkínálnia a frissen végzett, tehetséges kutatóknak, hogy azok a külföldi karriernél is csábítóbbak legyenek. Ebben hogy állunk?
– Ez egy olyan cél, amelyért dolgoznunk kell, de én megfordítanám a kérdést. A Magyarországon képzett orvos nemzetközileg abszolút versenyképes. Az előző évtizedek felsőoktatási innovációjának egyik legnagyobb eredménye az, hogy rengeteg külföldi diák választ minket, hogy nálunk – például a Semmelweis Egyetemen – tanuljon, holott nekik egyáltalán nem olcsó a képzés. A mi diplománkat nemcsak elfogadják külföldön, de kifejezetten szívesen veszik, ez pedig csak azért lehetséges, mert a nálunk végzett orvosok a munkájukkal jó hírét keltik az egyetemnek. Az utóbbi években nagy erőfeszítéseket tettünk azért, hogy az oktatás színvonalát javítva korszerű eszközöket vezessünk be az orvosképzésbe. Ilyenek a szimulációs rendszerek, ahol a hallgatók először nem emberen, hanem bábun sajátítják el az alapvető fogásokat, például a vénaszúrást, a teljesítményüket pedig monitorozórendszer követi nyomon. Meggyőződésem, hogy jó úton járunk, bár még sok a tennivalónk.
