Hunyady László: A tudomány technikai sport

Az SE dékánja szerint tehetségek ügyében jól állunk, de látni kell, hogy egy kis családi autóval Lewis Hamilton sem tudna futamot nyerni.

– Ön hat évet töltött a National Institute of Health amerikai orvosi kutatóintézetben. Milyen különbségeket tapasztalt a magyar kutatóintézeti környezethez képest?

– Először 1987-ben jutottam ki külföldre kutatni, és az első pillanatban szembeötlő volt, hogy milyen más volt a tudományos munka megítélése az Egyesült Államokban, mint az akkori Magyarországon. Akkoriban itt sokan úgy álltak hozzá a tudományhoz, hogy „mi kis ország vagyunk, ez nem a mi dolgunk”. A tengerentúlon viszont fantasztikusan fontosnak tartották, hatalmas erőbedobással kutattak. A kollégák még a liftben is csak a kutatási témájukról beszéltek, és ezer fokon izzva dolgozott mindenki. E tekintetben azóta Magyarországon is sokat javult a helyzet, de egyebek mellett a finanszírozási háttér ott még mindig sokkal jobb.

– Tudatosulnia kellene, hogy azáltal, hogy az Európai Unió része vagyunk, már nem vagyunk kis ország. Ez olyan attitűdváltást igényelne, amely eddig csak részben történt meg. Jó lenne például, hogy amikor a politikusok megfogalmazzák az általuk elképzelt jövőképet, belefoglalnák, hogy 2050-re legyen egy-két magyar Nobel-díjas, akit a Magyarországon végzett kutatásaiért tüntetnek ki. Ezzel talán a tudományhoz fűződő viszonyunk is megváltozna, és annyit költenénk rá, hogy a kutatás világelitjében is versenyképesek legyünk.

–  Ma lát hazánkban olyan kutatót, kutatócsoportot, amely esélyes lehet a Nobel-díjra?
– Elképzelhetőnek tartom, de látni kell, hogy a tudomány technikai sport. Ha azt akarjuk, hogy a versenyzőnk versenyképes legyen, akkor Forma–1-es autóban kell elindítanunk. Egy Opel Astrával Lewis Hamilton sem tudna győzni.

– Mindez azt jelenti, hogy a magyar felsőoktatás és kutatás problémái leegyszerűsíthetők a pénz kérdésére?
– Részben igen. Tehetségekkel jól állunk. Ha meg tudnánk tartani őket, és a tudományos műhelyeket világszínvonalon tudnánk működtetni, azaz megoldott lenne a finanszírozásuk, akkor versenyképesek lehetnénk. Az ország helyzete sokat változott az utóbbi harminc évben, az akkori korlátok jelentős része ma már nem létezik. Korábban, amikor például Szent-Györgyi Albert Magyarországon végzett kutatásaiért nyert Nobel-díjat, még egyszerűbbek (és olcsóbbak) voltak az eszközök. Ma már csak szofisztikált, rendkívül sokba kerülő műszerekkel lehet versenyképes kutatást csinálni. Hozzáteszem, mi a Semmelweis Egyetemen éppen ebbe az irányba szeretnénk fejlődni. Az idén létrehoztuk a tudományos és innovációs alapot, amelynek az a célja, hogy forrást nyújtson startup jellegű támogatásokra. Ilyenekkel tudunk ugyanis kiemelkedő kutatókat az egyetemünkre vonzani, valamint a karokon folyó kutatási és innovációs tevékenységet támogatni.

– A versenyképesség akkor is fontos, amikor a magyar államnak kell olyan életpálya-lehetőségeket felkínálnia a frissen végzett, tehetséges kutatóknak, hogy azok a külföldi karriernél is csábítóbbak legyenek. Ebben hogy állunk?
– Ez egy olyan cél, amelyért dolgoznunk kell, de én megfordítanám a kérdést. A Magyarországon képzett orvos nemzetközileg abszolút versenyképes. Az előző évtizedek felsőoktatási innovációjának egyik legnagyobb eredménye az, hogy rengeteg külföldi diák választ minket, hogy nálunk – például a Semmelweis Egyetemen – tanuljon, holott nekik egyáltalán nem olcsó a képzés. A mi diplománkat nemcsak elfogadják külföldön, de kifejezetten szívesen veszik, ez pedig csak azért lehetséges, mert a nálunk végzett orvosok a munkájukkal jó hírét keltik az egyetemnek. Az utóbbi években nagy erőfeszítéseket tettünk azért, hogy az oktatás színvonalát javítva korszerű eszközöket vezessünk be az orvosképzésbe. Ilyenek a szimulációs rendszerek, ahol a hallgatók először nem emberen, hanem bábun sajátítják el az alapvető fogásokat, például a vénaszúrást, a teljesítményüket pedig monitorozórendszer követi nyomon. Meggyőződésem, hogy jó úton járunk, bár még sok a tennivalónk.