Az emberekben sokáig idilli kép élt a Vénuszról. A csillagászok úgy gondolták, bolygótestvérünk felszíne leginkább egy trópusi őserdőre hasonlít, mivel több meleget kap a Naptól, mint a Föld. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Az édenkert helyén ugyanis poklot találtak.
De ne szaladjunk ennyire előre. Amikor 55 évvel ezelőtt, 1962 december 14-én a Mariner–2 űrszonda 34 745 kilométernyire megközelítette a bolygót, még nagyon keveset tudtunk róla. Azt feltételeztük, hogy akárcsak a Földet, a Vénuszt is erős mágneses mező öleli körül, ami eltéríti a napból érkező töltött részecskéket, a napszelet. A szonda azonban kiderítette, hogy a Vénusz mágneses tere a Földéhez képest elhanyagolható. Ennek az az oka, hogy a bolygótestvérünk nagyon lassan forog. A Vénuszon egy év 224,7 földi napig tart, míg egy nap 243-ig. Gyakrabban van újév, mint éjfél. A Föld mágneses mezeje a vasból és nikkelből álló külső mag áramlásainak köszönheti a létét. Ezeket a mozgásokat a bolygó forgása generálja. A Vénusz viszont nem forog elég gyorsan. A mágneses mező hiányának következtében a bolygó felső légkörébe kerülő könnyű anyagokat, például a hidrogént, a napszél szétszórja a világűrben.
A Mariner–2 a Vénusz hőmérsékletének alakulásáról is sokat elárult. Mint azt Almár Iván csillagász lapunknak elmondta, ez a szonda derített fényt arra, hogy a bolygó nap felé forduló és árnyékos oldalán is hasonlóan magas, több mint négyszáz fok a hőmérséklet. Korábban a kutatók azt feltételezték, hogy az éjszakai oldal jóval hűvösebb a naposnál. A kiegyenlített hőeloszlásból arra lehet következtetni, hogy a Vénusz felső légkörében erős szelek dúlhatnak, ezek szállítják át a felhevült légkör anyagát a bolygó árnyékos oldalára.
A szonda egyébként nemcsak tudományos, hanem mérnöki szempontból is forradalmi volt. Azon túl, hogy ez volt az első kutatóegység, amit sikeresen tudtunk eljuttatni egy másik bolygóhoz, abban is egyedülálló volt, hogy a mérési eredményeit visszaküldte a Földre. Továbbá sikeres, távolról vezérelt pályamódosításokat hajtott végre. Igaz ugyan, hogy a Szovjetunió több mint egy évvel korábban, 1961 májusában elküldte a Vénuszhoz a Venyera–1 névre hallgató szondáját, de azzal egy héttel az indítás után megszakadt a kapcsolat. A Mariner–2 ezzel szemben végrehajtotta, amit rábíztak, majd eltávolodott a Vénusztól, és 345,9 nap keringési idejű Nap körüli pályára állt.
