– Ön tizenhat évesen érkezett az Egyesült Királyságba. Már eleve orvosnak készült?
– Nagyapám 1899-ben emigrált Kelet-Afrikába, a mai Kenyába Indiából. Apám már ott született 1911-ben. Később Nagy-Britanniában tanult jogot és közgazdaságtant, majd visszatért Afrikába. Anyámmal a házasságkötésük előtt nem ismerték egymást, ez az Indiában akkoriban általánosnak számító, a szülők által elrendezett esküvő volt. Így érkezett anyám Nairobiba, ahol apám ügyvédként dolgozott. Viszont anyai nagyapám az esküvői megállapodás előtt megígértette apai nagyapámmal, hogy amint anyám teherbe esik az első gyermekükkel (ez lettem én), akkor visszamennek Indiába. Így hát én India északi részén születtem meg az anyai nagyszüleim házában, de már csecsemőkoromban visszatértünk Afrikába. Kétéves voltam, amikor kitört a második világháború, az utazás majdhogynem lehetetlenné vált, így a családom és India kapcsolatai nagyon esetlegessé váltak. Hogy a kérdésére is válaszoljak, igen, azért utaztam az Egyesült Királyságba, hogy orvosi pályára lépjek. Először két évig középiskolába jártam, majd a Cambridge-i Egyetemen tanultam tovább. Egész életemben orvos akartam lenni.
– Soha nem tért vissza hosszabb időre Afrikába vagy Indiába?
– Nem, tizenhat éves koromtól kezdve egész életemet Nagy-Britanniában éltem le. Tudományos pályám igazán 1968-ban indult be, amikor elnyertem egy immunológiai kutatói ösztöndíjat a citokinek kutatására. Ezek olyan molekulák, amelyek segítségével a sejtek kommunikálnak egymással, és fontos funkciót töltenek be egy sor immunológiai folyamatban, például a gyulladások létrejöttében. Különösen a citokinek egyik tagja, a tumornekrózis-faktor (TNF) érdekelt minket, amelyről a nyolcvanas években végzett kísérletsorozatunk által bizonyítottuk, hogy központi szerepet játszik a reumatoid artritisz betegség hátterében rejlő ízületi gyulladások és a szövetpusztulás kialakulásában. E kór egy autoimmun betegség, tehát a szervezet saját védekező rendszerének molekulái okozzák, és főként az ízületek gyulladásos elváltozásait okozza, melyeknek következtében a betegek nagy fájdalmakkal küzdenek, és akár mozgásképességüket is elveszíthetik.
– Alapvetően miért termelik a gyulladásos sejtek a TNF-et?
– E citokinnek egészséges szervezetben fontos, pozitív funkciója van. A TNF eredetileg védelmező molekula, méghozzá a fertőzések elleni védelemben van szerepe. De a reumatoid artritisz esetén túl sok termelődik belőle. Ennek oka mindmáig ismeretlen. Az azonban világos, hogy valami miatt felborul a szervezet homeosztázisa. Tudvalevő, hogy minden biológiai rendszer működése szigorúan szabályozott. Ha megzavarjuk a működést, azonnal beindul valamilyen reakció abból a célból, hogy a rendszert visszazökkentse a normális állapotába. Ez a homeosztázis, amely reumatoid artritisz esetén felborul, és megbomlik az egyensúly a hatás és az ellenhatás között. A rosszul működő mechanizmus miatt termelődik több TNF, és ezt javíthatjuk ki TNF-blokkolók adásával.
– A felfedezés óta eltelt két évtizedben a TNF-blokkolók beváltották a hozzájuk fűzött reményeket? A reumatoid artritisz mára gyógyíthatóvá vált?
– A gyógyítható kifejezés nem állja meg a helyét, ugyanis a betegeknek egész életükben szükségük van a kezelésre. Ezért én inkább a kezelhető szót használnám. De a TNF-blokkolók hatalmas változást idéztek elő a reumatoid artritiszesek életminőségében. Ma a betegek nyolcvan százaléka kezelhető és szinte normális életet tud élni. Tovább tudnak dolgozni, sportolhatnak, házi munkát végezhetnek, vakációzni mehetnek a családjukkal. Többé már nem látni ezeket a betegeket kerekesszékben a kórházakban. Mióta elvégeztük a vizsgálatainkat, forradalom zajlott le a biológiai hatóanyagok terén (az antitesteket, immunsejteket tartalmazó hatóanyagokat nevezik biológiai kezelésnek, ellentétben az egyszerűbb vegyületekkel dolgozó kémiai kezeléssel – M. Cs.).
– Ezek szerint ma minden reumatoid artritiszes TNF-gátlókat kap?
– Nem, a hatvan százalékuk hagyományos gyógyszerekkel is kezelhető. A fennmaradó negyven százaléknak van szüksége további kezelésre, például TNF-ellenes antitestekre. Ezekből ma már sok van a piacon. A miáltalunk kifejlesztett két készítményt 1992-ben kezdték forgalmazni, amelyek szabadalma az évezred végére le is járt, így lehetőség nyílt generikus készítmények piacra dobására. Így jelenleg kilenc különféle, a betegek kezelésére használható TNF-ellenes antitest létezik. Ma már a biológiai gyógyszerek majdnem olyan elterjedtek, mint a kémiai készítmények. Ezek nemcsak autoimmun betegségek kezelésére használhatók, de a rákterápiában és sok más kór gyógyításában is szerepet kaptak. Ha megnézzük a jelenleg is klinikai tesztelés alatt álló új gyógyszereket, minden kémiai készítményre jut egy biológiai. Utóbbiak hátránya egyelőre, hogy a legtöbbet injekcióval kell beadni, szinte egyikből sem létezik tabletta. Viszont még így is a világon legkelendőbb tíz gyógyszer közül három TNF-ellenes antitest, és 2015-ben ezek forgalma elérte a 30 milliárd dollárt, mondhatni „kasszasiker” gyógyszerek.
– Ön brit állampolgár. Hogyan értékeli a brexit hatását a tudományra?
– Még nem tudjuk, hogy pontosan mi fog történni. De azt hiszem, hogy nagy biztonsággal állíthatom, hogy a brit tudományos közösség nagy része nem örül a brexitnek. Mivel az országok közötti tudományos kommunikáció eddig nagyon jó volt. Az emberek szabadon mozoghattak az országok között, és dolgozhattak például az Egyesült Királyságban is. Valaki azt mondta, hogy a tudományos világ olyan lett, mint egy kis falu, ahol bármikor átmehetnek a lakosok egymáshoz, és ez nagyon jó dolog. Oxfordi barátaim már most érzékelik, hogy egyre kevesebb európai kutató akar Angliába jönni kutatni a bizonytalanság miatt, nem biztosak ugyanis abban, hogy mit hoz a jövő. Most tehát nagyon aggódunk, hogy a brexit hátráltatni fogja az ötletek és a tudás szabad áramlását a laboratóriumok és tanszékek között. Én azonban optimista vagyok. A tudományban nagyon sok az arra irányuló jó akarat – mind az Európai Unió egyéb tagállamaiban, mind az Egyesült Királyságban –, hogy az információ és az emberek áramlása ne álljon le. Meg kell próbálnunk megtalálni az együttműködés új útjait. Talán Nagy-Britannia csatlakozni fog az Európai Unió tudományos alapjához, pénzt biztosít számára, és ezáltal csakúgy, mint eddig, a brit és az egyéb európai kutatók továbbra is pályázhatnak támogatásért, kölcsönösen utazhatnak tanulmányutakra, illetve kutatni az Egyesült Királyságba és viszont. A tudományos közösség folyamatosan tárgyal a brit kormánnyal, és ők szerencsére meg is hallgatnak minket. Ezért vagyok optimista.
