Egyértelműen a dinoszauruszleletek számítanak manapság a legdivatosabb, ezért legkeresettebb, gyűjteménybe kínálkozó biológiai eredetű árucikkeknek. Persze legálisan elég nehezen tud hozzájuk jutni egy gyűjtő, legyen bármekkora a vagyona. Hiszen a hivatalos ásatásokat egyetemek, múzeumok őslénykutatói végzik, akik a munkahelyük gyűjteménye számára kutatnak, s a lelőhelyet birtokló ország – mostanában főként Kína és Mongólia – hatóságai még őket is árgus szemmel figyelik, és a legritkább esetben engedik, hogy az igazán szenzációs leletek átlépjék a határokat. De természetesen ahol fizetőképes kereslet van, ott meg fog jelenni a kínálat is. Mára egész iparág alakult az ázsiai sivatagban a dinócsontok illegális kiásására, csempészetére, jól működik a feketepiac.
Így került ki egy fura, „természetellenesen” hosszú nyakú csontvázat tartalmazó kőtömb is Mongóliából. Nem tudni, pontosan mikor és hol találtak, de annyi bizonyos, hogy Mongóliából először Japánba, majd Nagy-Britanniába, végül Franciaországba került, ahol egy Francois Escuillié nevű magángyűjtő vette meg. Escuillié volt annyira lelkiismeretes – vagy a kíváncsisága győzte le birtoklási vágyát –, és megmutatta a leletet Pascal Godefroit-nak, a Belga Királyi Tudományos és Művészeti Akadémia paleontológusának. Godefroit szakvéleménye szerint a csontváz egy dinoszaurusztól származott – mégpedig egy rendkívül furcsa, eddig ismeretlen jószágtól.
A faj egyértelműen a Jurassic Parkban híressé vált velociraptor nevű kisebb ragadozóhoz volt hasonló, ugyanolyan karmai voltak, mint annak, így ezek is kopogtak volna a padlón, miközben a konyhában elbújó emberekre lesnek, ha szerepeltek volna a filmben – jegyzi meg az Atlantic szerzője. De a halszkaraptor jellegzetesen különbözött minden más ismert fajtól, ugyanis hattyúszerűen hosszú nyaka és csőrszerű szája volt. Még érdekesebb lehetett a mellső lába, amely elvékonyodott és kiszélesedett, leginkább a mai pingvinek evezőszárnyához hasonlíthatott. Ebből a kutatók arra következtetnek, hogy ez a hüllő is a vízi életmódhoz alkalmazkodott ezáltal.
Ha egyáltalán tényleg létezett. A kövület ugyanis olyan furcsa állat maradványait őrizte, hogy a paleontológusokban először az is fölmerült, hogy hamisítvány, úgynevezett kiméra is lehet. Nem először fordulna elő, hogy az újdonságokért, pláne a még felfedezésre váró leletekért rajongó gyűjtők kedvéért a vadorzó leletvadászok kreálnak egy új fajt kettő vagy több dinó csontjainak összeeszkábálásával. Ezt kizárandó a negyven centi széles kőbe zárt csontvázat elvitték a Grenoble-ban működő Európai Szinkrotronsugárzási Kutatóközpont nevű részecskegyorsítóba, ahol átvilágították a leletet, és kiderült, hogy a kőtömb egy darabból áll, nem utólag ragasztották össze, és a csontváz egy része valóban belesüllyed a kőbe. Tehát nem csalás, valóban igazi dinócsontvázról van szó.
Így hát most már közölhették a felfedezést a Nature-ben, az új fajt pedig Halszkaraptor escuillieinek nevezték el. A neve elülső tagja (genus) a lengyel őslénykutató, Halszka Osmólska előtt tiszteleg, a második név (species) pedig a tisztességes dinócsontgyűjtőnek köszöni meg az adományt. A lelet most még legalább egy évig Brüsszelben lesz, ahol számos vizsgálatot végeznek el rajta, mielőtt visszaadnák a törvényes tulajdonos Mongóliának.
Jelenleg annyi tudható biztosan a halszkaraptorról, hogy a tirannoszauruszhoz és a velociraptorhoz hasonlóan a főként szárazföldi húsevő dinókat tömörítő theropodák közé tartozott, de az evezőszerűen elvékonyodott és kiszélesedett mellső végtagjai miatt minden más dinoszaurusztól különbözik. Bár ismertek voltak eddig is a vízi életmódhoz alkalmazkodott, így uszonnyal rendelkező őshüllők, mint például plezioszaurusz vagy az ichthioszaurusz, ezeket nem tekintik szigorú értelemben vett dinoszauruszoknak. A testfelépítése alapján az tűnik valószínűnek, hogy a halszkaraptor, bár a szárazföldön töltötte ideje jó részét, a kárókatonákhoz hasonlóan üldözte evezőivel és hosszú nyakával a halakat a víz alatt.
Ahogy sok más halevésre specializálódott őshüllőnek, úgy a halszkaraptornak is rengeteg foga volt – nagyjából kétszer annyi, mint az átlagos dinóknak. Ezek mellett a pofájában sűrűn elágazó járatokat találtak a csontban, amelyekben egykor vérerek és idegszálak sűrű hálózata futhatott. Hasonló van a mai krokodilok állkapcsában is, amely rendkívül nagy felbontású tapintókészséget biztosít számukra a szájuk körül. A hosszú nyak ugyancsak a vízi élelem keresésére alakulhatott ilyenné, a nyakcsigolyák oldalirányba is jobban elmozdulhattak egymáshoz képest, mint a többi dinónál.
A mellső lábát még nem tudják hová tenni a kutatók. Egyelőre nem akarják kijelenteni, hogy evezőként használta, mert ahhoz még nem rendelkeznek elegendő információval. Az állat deréktól lefelé sokkal jobban hasonlított a kizárólag szárazföldi életet élő theropodákhoz. Bár a farka nem volt elég nagy ahhoz, hogy például a velociraptorhoz hasonlóan előrehajoló testtartásban jól tudja balanszírozni a hosszú nyakat. Ezért úgy gondolják, hogy azoknál jóval inkább felegyenesedett, majdnem függőleges testtartásban állt. Minden arra utal tehát, hogy a halszkaraptor igazi „kétéltű” dinó volt – persze nem a szó rendszertani értelmében: vélhetően változékony környezete gyorsan változó kihívásaihoz alkalmazkodva a vízben és szárazon is boldogulhatott.
