Megérkezett a tökéletes rákterápia?

Még nem. Egy stanfordi kutatócsapat hihetetlen sikert ért el ugyan, de egyelőre nem győztük le a kórt.

Az immunterápia talán napjaink legdivatosabb gyógyító eljárása (noha a technika legtöbb formája még csak kísérletes stádiumban van). Az eljárás alapját legtöbbször a T-limfociták módosítása és a beteg szövetbe fecskendezése jelenti. A T-sejtek az immunválasz szempontjából nélkülözhetetlenek. Nevüket a csecsemőmirigyről (timusz) kapták. Feladatuk, hogy specifikusan felismerjék, és a betolakodó molekulákhoz (vagy adott esetben az ugyancsak betolakodóként felismert ráksejtekhez) kötődjenek, és ezzel beindítsák a betolakodó elpusztítását eredményező úgynevezett sejtes immunválaszt.

A védekezőrendszer hatékonysága sokszor azon múlik, hogy mennyire jól képesek a T-sejtek hozzákötődni a betolakodóhoz. Innen jött az ötlet, hogy ha biotechológiai módszerekkel meg tudnánk növelni a T-limfociták ráksejtfelismerő hatékonyságát, azzal a tumorellenes immunválaszt is képesek lehetnénk erősíteni – és így szerencsés esetben nyom nélkül elpusztítani a daganatot. Most azt gondolhatják, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen – és az eddigi tapasztalatok alapján igazuk is van. Ugyanis az immunterápia számos súlyos mellékhatással terhelt, amelyek gyakran olyan mérvűek, hogy az egész eljárás értelmét kérdőjelezik meg.

De ettől még a folyamat elvi alapja megáll, így nem csoda, hogy megszámlálhatatlanul sok kutatócsoport kutatja az immunterápia alkalmazási lehetőségeit nemcsak a rákgyógyításban, hanem egy sor más betegség kezelésében is. Időnként elő-előfordulnak kisebb-nagyobb sikerek, a terápia a betegek bizonyos hányadánál hatásosnak bizonyul, nő az alanyok átlagos túlélése. De amit a Stanford Egyetem orvosai bejelentettek, arra talán még sosem volt példa: állításuk szerint (és a világ egyik vezető egyeteméről lévén szó, nincs okunk kételkedni a szavukban) egy új eljárás segítségével képesek voltak minden egyes kísérleti rákban szenvedő egeret meggyógyítani. Itt megint meg kell állnunk, és figyelmeztetnünk olvasóinkat, hogy az állatmodelleken sikeres kísérleti terápiákról gyakran kiderül, hogy emberben nem muzsikálnak olyan jól, illetve arra is, hogy a fejlesztés alatt álló beavatkozások talán csak évtizedek múltán kerülnek át világszerte a klinikai gyakorlatba.

De lássuk hát, hogy miben is áll a felfedezés lényege! A kutatók két különböző immunstimuláló szer kis mennyiségét fecskendezték a rák különféle fajtáiban szenvedő egerekbe, és azt találták, hogy e készítmények még a kezeletlen, teljesen más szervekben található áttéteket is eltüntették, nyom nélkül. Az eredmények szerint az eljárás számos különféle tumortípus esetében alkalmazható sikeresen, írja a Stanford közleménye. Minthogy lokálisan alkalmazzák a készítményt, és nagyon kis mennyiséget fecskendeznek be belőle, a kutatók szerint elkerülhető, hogy olyan súlyos mellékhatásokkal kelljen számolni, mint a teljes testre kiterjedő immunstimulálás esetében. Sőt, mint egyikük, Ronald Levy professzor elmondta, a két hatóanyag együttes alkalmazása úgy tünteti el a tumorokat az egész szervezetből, hogy nem kell aktiválniuk a teljes immunrendszert, és az alany immunsejtjeit sem kell módosítaniuk.

Mi több, olyan két hatóanyagról van szó, amelyek közül az egyiket már engedélyezték is emberi használatra, a másiknál pedig folynak az ehhez szükséges klinikai tesztek. Eközben már meg is kezdődött az eljárás első emberi kipróbálása, limfómában szenvedő betegeket próbálnak először kezelni vele. Nem ez az első humán alkalmazású rákellenes immunterápia. Léteznek eljárások, amelyek mindenféle diszkrimináció nélkül stimulálják az egész immunrendszert, mások csak a tumor elpusztításáért felelős immunsejteket igyekeznek aktiválni, megint mások pedig azt igénylik, hogy előzetesen eltávolítsák a beteg T-sejtjeit, ezeket a laboratóriumban módosítják, majd visszaadják a betegnek az ily módon megerősített, úgynevezett ölő T-sejteket.

Minden eljárásnak megvan a maga árnyoldala, a súlyos mellékhatásoktól a hosszú időt igénybe vevő előkészítésen keresztül a szinte megfizethetetlenül magas árig. A mostani eljárás – legalábbis ha beváltja a hozzá fűzött reményeket – minden eddigi negatívumot zárójelbe tehet: viszonylag olcsó, csak a tumor belsejében aktiválja az immunrendszert, és nem is okoz komoly mellékhatásokat. És ehhez jön a felfoghatatlan hatékonyság, hiszen az eddigi tesztek során az összes beteg állat összes daganatát elpusztította.

A tumorsejtek igen ravasz módon védekeznek az immunrendszer támadásaival szemben. Noha a specifikus T-sejtek az első időkben még képesek felismerni a ráksejtek felszínén lévő azonosításra alkalmas fehérjéket, ahogy a daganat növekszik, rendszerint megtalálja annak módját, hogy semlegesítse az immunrendszert. Ezt ellensúlyozza a Levy és munkatársai által alkalmazott két hatóanyag, amelyek újraaktiválják a tumorspecifikus T-sejteket. És e hatáshoz elegendő néhány mikrogrammnyi készítmény. Az egyik ilyen anyag az úgynevezett CpG oligonukleotid, amely nem más, mint egy rövid DNS-szakasz. Ennek feladata, hogy a T-immunsejtekben serkentse az OX-40 jelű receptorfehérje termelését. Ehhez a receptorhoz csatlakozik a másik beadott hatóanyag. Miután hozzákötött a receptorhoz, ez olyan folyamatokat indít be a T-sejten belül, amitől a sejt tumorölő képessége megsokszorozódik. Minthogy a szereket közvetlenül a daganatba fecskendezik be, csak azok a T-sejtek lesznek aktiválva, amelyek már bekerültek a daganatba, és amelyek már specifikusan a tumorsejtek ellen indultak háborúba.

Ezen T-sejtek nagy része benne marad a daganatban, és ott öli a tumorsejteket, míg kisebb részük kilép a daganatból, és a véráramon keresztül eljut a szervezet más szöveteibe is, ahol ugyanúgy pusztítják az azonos típusú tumorsejtekből felépülő daganatokat. Tehát a kezelés nemcsak a megcélzott daganatban hatásos, hanem az áttétekben is. Ily módon a kilencven kezelt állat közül 87-ben visszaszorult (remisszióba vonult) a daganat, amely természetesen nem feltétlenül jelent végleges gyógyulást, csak pillanatnyi sikert. A három egér, amelynek daganata az első kezelésre nem tűnt el teljesen, a második adag után vált tünetmentessé. A kezelés hatásos volt mell- és vékonybélrákban, illetve melanómában szenvedő állatoknál is. Előbbieknél a kutatók genetikai módosítással emlőrákot indukáltak az egerek mindegyik (összesen tíz) emlőjében. Az elsőként megjelenő tumor kezelése azonban gyakran megakadályozta, hogy a többi daganat egyáltalán megjelenjen.

A T-sejtek specificitását ellenőrizendő a kutatók ezután kétféle tumorsejtet fecskendeztek az állatokba. Két különböző helyre juttattak olyan ráksejteket, amelyek ellen már felvértezett T-sejtekkel rendelkezett az állat, és egy harmadik helyre pedig egy másfajta daganatból származó sejteket injektáltak. Az eredmények szerint a kezelt T-sejtek csak a már ismert daganattípus sejtjeit irtották ki, de azokat bárhol megtalálták az egész szervezetben. Tehát ez a kezelés nagyon jól célzott. Csak a meghatározott daganatsejtek ellen veszi fel a harcot a T-sejt, még úgy is, hogy a kutatók nem tudják konkrétan, hogy milyen felszíni fehérjét ismer fel.

A következő lépésben tizenöt limfómában szenvedő beteget toboroznak az első emberi kísérletekhez. Ha ezek sikeresek lesznek, a kutatók úgy látják, fennáll annak lehetősége, hogy számos különféle ráktípusban legyen hatékony az új eljárás.