A teljhatalom birtokában a húszas évek elején bevezetett, a szabad versenyt megengedő NEP-rendszert erőltetett iparosításra épülő, szigorú tervgazdálkodással cserélte fel. A kényszerkollektivizálás során felszámolta a „kulákságot”, és mire 1933-ra befejeződött a kolhozrendszer kiépítése, milliók haltak éhen.
A világ első szocialista államában tobzódott a tömegterror, folytak a kivégzések, megteltek a munkatáborok, és mindez „a népek bölcs vezérének” kritikátlan magasztalásával, személyi kultuszával párosult. A sztálini diktatúra tízmilliók életét követelte, és további tízmilliók életét nyomorította meg.
Külpolitikájában Sztálin előbb a fasizmus elleni összefogásra, majd 1939-től a Molotov–Ribbentrop paktum révén is a hitleri Németországgal való jó viszonyra törekedett, de a német támadást ezzel csak késleltetni tudta. A második világháborúban ő irányította az ország védelmét, és a nácizmus fölött rendkívül súlyos, több mint húszmilliós emberáldozat árán kivívott győzelem tovább erősítette kultuszát.
A szövetséges antifasiszta hatalmak teheráni, jaltai és potsdami konferenciáján részt vett a világ újrafelosztásában: a Szovjetunió világhatalom lett, és a nyugati országok csendes asszisztálásával saját társadalmi rendszerét kényszerítette az általa felszabadított, egyúttal megszállt országokra.
Ám miközben „kis Sztálinok” kerültek hatalomra Berlintől Szófiáig, az atomhatalommá vált Szovjetunióban deportálták a németekkel való kollaborálással vádolt népeket, a hazatért hadifoglyokat, és továbbra is milliók tűntek el a Gulagon.
A generalisszimusz 1953. március 5-én halt meg. Bűneit, személyi kultuszát 1956-ban, az SZKP XX. kongresszusán Nyikita Hruscsov, a párt főtitkára tárta fel. A következő főtitkárok idején Sztálin megítélése hullámzó volt: amíg Leonyid Brezsnyev idején inkább történelmi érdemei domborodtak ki, Mihail Gorbacsov 1985-ös színre lépésétől a 90-es évekig újra a véreskezű diktátor képe volt az uralkodó.
