Az ősrobbanás után néhány másodperccel a fotonok a rendkívül forró és sűrű, főleg elektronokból, protonokból és neutrínókból álló „ősleves” foglyai voltak. A nagy sűrűség és hőmérséklet miatt a protonok és az elektronok olyan gyakran ütköztek egymással, hogy a fotonok szabad úthossza rendkívül rövid volt, jelentéktelen utat tudtak csak megtenni, mielőtt egy másik elektronon szóródtak volna: az univerzum extrém módon „ködös” volt. Azonban, amint a kozmosz tágult és hűlt, a köd lassan, de biztosan oszlott: a fotonok és a részecskék egyre nagyobb utat tudtak megtenni két ütközés között, amelyek így egyre ritkábbá váltak. Ennek viszont két következménye is volt. Egyrészt a protonok és az elektronok semleges hidrogénatomokká állhattak össze anélkül, hogy a fotonok azonnal szétrombolták volna azokat, másrészt a fotonok szabad úthossza annyira megnövekedett, hogy lecsatolódhattak a plazmáról, azaz oszlott a kozmikus köd. Amint ez megtörtént, a sugárzás megkezdhette hosszú utazását, hogy a Planck műszerei ma mikrohullámú sugárzásként detektálhassák az égbolt minden irányából. A fény azonban polarizációs állapotában megőrizte az elektronokkal történt utolsó találkozásának emlékét.
A mérések alapján a mikrohullámú háttérsugárzás polarizációja ugyanolyan kicsiny térbeli fluktuációkat mutat, mint a hőmérséklete. François Bouchet (Institut d’Astrophysique de Paris) szerint ez rendkívül hatékony eszközt ad a kezünkbe, hogy új és független módon becsüljünk meg olyan mennyiségeket, mint az univerzum kora, tágulási üteme vagy hogy milyen arányban áll normál anyagból, sötét anyagból és sötét energiából. A Planck polarizációs adatai megerősítik azt a standard kozmológiai képet, ami a mikrohullámú háttérsugárzás hőmérsékletének ingadozásaiból következik, fontos új választ adnak azonban egy alapvető kérdésre is, nevezetesen arra, hogy mikor születtek az első csillagok.
A mikrohullámú háttérsugárzás keletkezésekor az univerzum teljesen másként nézett ki, mint ma, és hosszú időbe telt, míg az első csillagok felragyogtak. Marco Bersanelli (Università degli Studi di Milano) szerint a Planck mérései azt jelzik, hogy a „sötétség kora” mintegy 550 millió évvel az ősrobbanás után ért véget, ami azonban 100 millió évvel későbbi időpont, mint azt a kutatók eddig gondolták. Bár a 100 millió év semmiségnek tűnhet a világegyetem majdnem 14 milliárd éves korához képest, óriási jelentősége van az első csillaggeneráció kialakulásával kapcsolatban. Amint ugyanis az első csillagok elkezdtek világítani, fényük a hidrogénatomokkal kölcsönhatásba lépve újra szétszakította azokat elektronokra és protonokra. Ez, az univerzum történetében kulcsfontosságú időszak a „reionizáció kora”. Az újra szabaddá váló elektronokon ismét szóródhattak a háttérsugárzás fotonjai, bár az ütközések a közben bekövetkezett jelentős tágulás miatt már kétségtelenül ritkábbak voltak. Mindazonáltal – hasonlóan az ősrobbanás után 380 ezer évvel történt lecsatolódáshoz – ez a folyamat is nyomot hagyott a háttérsugárzás polarizációs mintázatán. George Efstathiou (University of Cambridge) szerint a legtávolabbi galaxisok és kvazárok vizsgálatából tudjuk, hogy a reionizáció folyamata befejeződött, mire az univerzum 900 millió éves lett, azt azonban, hogy mikor kezdődött, csak a mikrohullámú háttérsugárzás elemzéséből tudhatjuk meg.
