Mit kezdenének egy aszteroidával?

Néhány napja egészen közel húzott el mellettünk egy meteor, amelyet csak két nappal korábban fedeztünk fel.

Január 7-én egy eddig ismeretlen aszteroidát fedezett fel az Arizonai Egyetemen működő catalinai égboltkutató központ, 2017 AG13-nak nevezték el. Az első mérési adatok szerint 347 földi nap alatt kerüli meg a Napot, és a Földénél sokkal elnyújtottabb elliptikus pályán kering. A pályájának napközeli pontja 0,55, naptávoli pontja 1,36 csillagászati egységre van naprendszerünk központi csillagától (egy csillagászai egység az átlagos Nap–Föld-távolság, nagyjából 150 millió kilométer). A Föld ezzel szemben szinte tökéletes körpályán kering, sosem tartózkodik 0,98 csillagászati egységen belül és 1,02 egységen kívül, írja a Space.com.

Eddig még semmi rendkívüli nem lenne a hírben, hiszen több millióra tehető a Naprendszerben keringő aszteroidák és üstökösök száma, és jó, ha egy százalékukat ismerjük. Csakhogy a 2017 AG13 a felfedezése után két nappal, január 9-én a Föld–Hold-távolság felére megközelítette bolygónkat, ami már extrém közeli elhaladásnak számít. Szerencsére az égitest gond nélkül elhúzott mellettünk, de ha véletlenül ütközőpályán lettünk volna, vélhetően akkor sem történt volna globális katasztrófa. Méretei ugyanis nagyjából megegyeztek a négy évvel ezelőtt a szibériai Cseljabinszk fölött felrobbant meteoréval, a becslések szerint átmérője 11 és 34 méter között lehet. 2013-ban ezerötszáz ember sérült meg, amikor a meteor lökéshullámai ablakokat törtek be.

Ez alkalommal tehát szerencsénk volt. Ugyanakkor tökéletesen biztosak nem lehetünk benne, hogy a jövőben nem metszi-e bolygónk pályája egy olyan nagy égitestét, amely már komoly károkat okozna, adott esetben alkalmatlanná tenné a Földet az emberi életre – lásd dinoszauruszok. Ez a forgatókönyv mindannyiunk számára unalomig ismert. Alig van olyan év, amikor ne jönne ki egy hollywoodi katasztrófafilm a Földet fenyegető aszteroida témájában. Ennek megfelelően szinte mindenki kapásból tud több magától értetődő megoldást is mondani a problémára. Fölküldjük Bruce Willist, hogy atombombával felrobbantsa (Armageddon), vagy Sean Connery, összefogva az oroszokkal, atomrakétákat lő ki rá (Meteor), és utána egyszerre örvendhetnek az emberek a Tádzs Mahalnál, az Eiffel-toronynál és a kínai Nagy Falon.

Kérdéses azonban, hogy a valóságban mihez kezdenénk, ha megtörténne mindez. Bár a NASA most is sietett közölni, hogy az igazán nagy aszteroidákat, amelyektől nagyon kellene félni, mind ismerik, és azok a belátható időben nem jönnek felénk. Az Európai Űrügynökségen már két éve működik egy iroda, amelynek az aszteroidák nyomon követése és a lehetséges vészforgatókönyvek tervezése a feladata (Space Situational Awareness). Egyik vezetőjük úgy nyilatkozott, hogy a mostanihoz hasonló, emeletes ház méretű sziklatömbökről nagyjából a becsapódás előtt három nappal tudnák meglehetős biztonsággal megállapítani, hogy mekkorák, milyen az összetételük, és körülbelül hová fognak becsapódni. Már ha tudnak róluk három nappal korábban.

A nagy, több kilométer átmérőjű aszteroidákról vélhetően korábban értesülnénk. Egy minapi csillagászati előadáson hallottam, hogy a kisbolygókat általában úgy fedezik föl, hogy az égbolt ugyanazon területéről készítenek képeket eltérő időpontokban, és amely pontok a csillagokhoz képest elmozdulnak, azok nem csillagok, hanem kisbolygók. „Kivéve, ha pont felénk jönnek – tette hozzá az előadó. – Akkor ugyanis látszólag ugyanott maradnak.” 2004-ben riadalmat keltett egy újonnan felfedezett aszteroida, az Apophis, amelyről kezdetben úgy hitték, hogy 2029. április 13-án – pénteken, természetesen – 2,7 százalékos valószínűséggel eltrafálhat minket. Később ez a becslés megdőlt, de kiderült, hogy hét évvel később, 2036-ban mégis elképzelhető, hogy találkozunk vele. A név egyébként ismerős lehet sokaknak. Ketten is a felfedezők közül nagy rajongói a Csillagkapu scifi-sorozatnak, Apophis pedig egy visszatérő főgonosz a történetben.

Ha egyszer majd a legrosszabb forgatókönyv bizonyosodik be, és tényleg felénk tart egy veszélyesen nagy aszteroida, vajon milyen fegyverekhez nyúlhatnánk ellene? Úgy tűnik, hogy a nagyhatalmak illetékesei – már csak a régi beidegződések miatt is – először a jó öreg atombombát vetnék be. A modellszámítások alapján úgy találták a NASA és az amerikai védelmi minisztérium tudósai, hogy jó eséllyel képesek lennénk atomrakétákkal szétrobbantani egy közepes méretű meteort. Ugyanakkor lehet, hogy ezzel több bajt okoznánk, mint amennyit megoldanánk. Hiszen a robbanás után maradó törmelék ugyanúgy felénk tartana – ellentétben az Armegeddonban látottakkal –, így csak még nagyobb területen okozhatna katasztrófát.

Ha már ragaszkodunk az atomhoz, talán jobb lenne egy robbantás a meteor mellett, amely nagyrészt egyben hagyná az égitestet, de eltérítené pályáját, remélhetően annyira, hogy már elkerülje bolygónkat. Csakhogy jelenleg nem rendelkezünk elég erős atomfegyverekkel ahhoz, hogy nagy mértékű pályamódosításra bírjuk az égitesteket – még a közepes méretűeket sem. Így évtizedekkel a várható becsapódás előtt kellene robbantani mellette, hogy a néhány tized foknyi pályaeltérés elég nagy távolságot eredményezzen ahhoz, hogy végül biztonságos messzeségben elkerüljön minket a meteor. A robbantás előtt ráadásul még meg is kell közelíteni az égitestet, ami újabb évtizedeket vehet igénybe, nem beszélve a küldetésre való felkészülésről. Magyarul ez a terv csak akkor működhetne, ha már nagyon korán észrevennénk a veszélyt. Ha – és amint a legutóbbi példák mutatják, ez sem kizárható – csak pillanatokkal a becsapódás előtt ismerjük fel a közelítő aszteroidát, marad a direkt atomrobbantás és az imádkozás.

Vannak nukleárisfegyver-mentes megoldási javaslatok is, amelyek sokkal békésebbnek tűnnek, de hatékonyságuk megkérdőjelezhető – mindenesetre az aszteroida ezer darabjának becsapódásával legalább nem fenyegetnek. Például megpróbálhatnánk koncentrált fény- vagy lézersugarakkal felmelegíteni az aszteroida felszínét. Ezzel elpárologtathatnánk a felszínét borító jeget, a felszabaduló gőz pedig elméletben ugyancsak eltéríthetné az égitestet eredeti pályájáról. De ennek az elképzelésnek is vannak praktikus problémái. Amint a Wired cikke megjegyzi, ott bukhatna el ez a terv, hogy pontosan, folyamatosan egy pontra koncentrálva kellene melegíteni az aszteroidát a fénysugárral. Méghozzá az égitestet megközelítő több űrszondáról egyszerre. Még a stabilan álló papírgalacsint sem egyszerű meggyújtani egy nagyítóval, akkor milyen bonyolult lehet ugyanezt elvégezni egy a jéghideg űrben hangsebességgel száguldó, eszeveszettül pörgő sziklával?

A pályamódosítás más eszközökkel is elképzelhető. Leszállhatnánk az aszteroidára űrhajókkal, és ott rakétahajtóműveket telepíthetnénk, amelyek tolóereje eltéríthetné az égitestet. Ehhez először is rendelkeznünk kellene erre képes űrjárművekkel. A Rosetta szonda Philiae leszállóegysége hatalmas szenzációt keltve képes volt landolni egy üstökösön, de eközben egy olyan lyukba esett, ahonnan alig tudott bármiféle hasznos tevékenységet folytatni. Arra jelenleg egyik embereket szállítani képes űrjármű sem képes, hogy akárcsak megközelítsen egy meteort, pláne landoljon rajta. A leszállás után szinte elképzelhetetlenül bonyolult lenne a felszíni munka a kis gravitáció és a kiszámíthatatlan körülmények miatt.

Ugyanez lenne a fő baj a másik, felszíni leszállást feltételező megoldási javaslattal, a napvitorlákkal is. A napvitorlák a napszél energiáját igyekeznek igába hajtani. A napszél természetesen nem levegő, hanem a Napból kilépő, az űrben száguldó részecskék tömege, amelyek, ha megfelelően könnyű az űrjárművünk, energiájuk révén alkalmasak lehetnek a meghajtásra. De jelenleg még csak prototípusaik léteznek a „napvitorlásoknak”, a technológia még közel sem eléggé fejlett ahhoz, hogy kilométeres sziklákat mozgassunk vele, feltéve hogy egyáltalán le tudnánk szállni rá, és fel tudnánk szerelni a vitorlákat.

A legközkedveltebb „kíméletes” megoldás – persze csak elméletben – a gravitációs vontatás. Ennek lényege megint csak a pályamódosítás, méghozzá az aszteroidát megközelítő és hosszú időn keresztül a közelében tartózkodó űrszonda gravitációs ereje révén. Minden tömeggel rendelkező test rendelkezik gravitációs mezővel is, és vonzza a mezőben tartózkodó összes többi testet. A gravitáció a tömeggel arányosan nő, tehát egy űrszondának kicsi a tömegvonzása. Ezért rettentő hosszú ideig kellene a szondának stabilan az aszteroida mellett repülnie. Ez pedig megint csak az időtényező fontosságára hívja fel a figyelmet.

A NASA jelenleg is tervezget egy küldetést, amelynek célja egy viszonylag kicsi – néhány száz méteres – aszteroida csapdába ejtése lenne. Az égitestet Föld körüli pályára állítanák, és rajta gyakorolnák a gravitációs vontatás technikáját. Kérdéses, hogy az új amerikai adminisztráció mennyire lesz hajlandó sok-sok dollármilliárdot áldozni ilyesféle tervekre. Mindenesetre a projekt most hivatalosan az „előzetes előkészítés” fázisában jár, és négy év múlva tervezik fellőni az aszteroida felé induló űrszondát.