A csillagászok már évezredek óta képesek bizonyos űrbéli objektumok (bolygók, csillagok, üstökösök) mozgását oly akkurátusan kiszámolni, hogy szinte percre, méterre pontosan megmondják, hogy mikor épp hol lesznek. Nos, ez nem az a helyzet. Sem a (korábbi) üzemeltető kínai űrügynökség, se a Guardiannek nyilatkozó harvardi csillagász nem tudja pontosan kiszámolni, hogy hol és mikor fog bekövetkezni a Tiangong–1 űrállomás becsapódása. Az űrállomás (melynek neve mennyei palotát jelent kínaiul) meglehetősen nagy, össztömege 8,5 tonna.
A Tiangong–1-et 2011-ben bocsátották fel, és legalább annyira szolgálta a Kínai Népköztársaság politikai propagandacéljait, mint a tudomány haladását. Egy évvel később az első kínai női űrhajós, Liu Yang is tiszteletét tette az állomáson. Mégsem lett hosszú életű az űreszköz, ugyanis alig öt év után valamiért (a kínai űrkutatás jelentős része katonai titoknak minősül, ami joggal aggaszthat mindenkit) elveszítették felette az ellenőrzést.
Miután megszakadt a kapcsolat az elhagyatottan sodródó űreszközzel, az megkezdett kontrollálatlanul sodródni és letérni a Föld körüli orbitális pályáról. Azt mindenki tudja, hogy mi lesz ennek a vége: egyre közelebb kerül bolygónkhoz, egyszer csak belép a légkörbe, ahol az elképzelhetetlenül nagy súrlódás miatt olyannyira felmelegszik, hogy elég – pontosabban a kisebb részei égnek el biztosan. A nagyobbak, a nagyjából százkilós darabok pedig talán Minderre valamikor 2017 végén vagy 2018 elején (a kínaiak szerint nagyjából mostantól egészen jövő áprilisig bármikor) kerülhet sor. Jelenleg ez a legtöbb, amit tudunk, és félő, hogy a következő információ akkor fog érkezni, amikor megkezdődik a minden bizonnyal látványos tűzijáték az égen – remélhetőleg az óceán felett.
A legelképesztőbb a dologban az, hogy igazuk van azoknak a szakembereknek, akik szerint ilyesmi rutinszerűen (na jó, talán nem rutinszerűen, de időnként) megtörténik. A NASA Skylab nevű űrállomása, számos szovjet Szaljut állomás és a Mir mind úgy fejezték be földi (égi) pályafutásukat, hogy leváltak az orbitális pályáról, majd kisvártatva beléptek a légkörbe, ahol (többé-kevésbé) elégtek. A Mir az összes többinél jóval nagyobb volt a maga 130 tonnás tömegével, mégsem okozott semmiféle problémát. Persze az is igaz, hogy azzal az űrállomással soha sem szakadt meg a kapcsolat, az utolsó másodpercig ellenőrzött pályán csapódott a Csendes-óceán egy előre kiválasztott, kietlen vidékébe, írja a Popular Science.
A Skylab 1979-es esete némileg hasonlóbb a mostani szituációhoz, ugyanis az is kontrollálatlanul tért vissza, mégpedig az ausztrál sivatagba, ahol egy teremtett lélek sem él, így nem sérült meg senki. Pedig 77 tonnás súlyával sok bajt okozhatott volna, ha szerencsétlen célpontot választ. Hasonló sors jutott a Szaljut–7-nek, amely ugyan csak 20 tonnás volt, de úgy zuhant le, hogy éppen dokkolt rajta egy másik 20 tonnás űrhajó, a Kozmosz–1686. Így együtt estek darabokra Argentína fölött, a törmelék pedig Capitán Bermúdez városa környékén szóródott szét.
Annak valószínűsége, hogy valakinek a fejére esik az űrszemét, azonban csekély, tekintve, hogy – a közfelfogással szemben, miszerint mára az egész bolygót meghódítottuk – a Föld felszínének nagyon kis töredéke lakott, nagy része óceán vagy sivatag. Mindez számszerűen kifejezve: a bolygó felszínének 29 százaléka szárazföld, melynek 10 százalékán lakik az emberiség 95 százaléka az Európai Bizottság alá tartozó Joint Research Center (Egyesített Kutatóközpont) urbanizációs jelentése szerint.
Az viszont biztosan nem igaz, hogy még soha senkit nem talált el az űrből leesett, ember alkotta tárgy, aminek az esélye a becslések szerint nagyjából egy a billióhoz. Az akkor 44 éves Lottie Williams éppen egy parkban tornázott az oklahomai Tusconban az ABC tudósítása szerint, amikor a vállára esett egy tenyérnyi darab az egyik Delta–2-es rakétából. Az esetet szerencsésen túlélte, de egy életre megtanulta, hogy a testmozgás halálos veszélyeket is tartogathat.
