Churchill állítólag azt mondta, a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos választópolgárral. Hasonlóképpen vélekedett egy ismerősöm is, aki szerint ha valaki túl sok internetes hozzászólást olvas, megrendül az emberiségbe vetett hite (már ha a cinizmus korában rendelkezik még ilyesmivel).
Mindkét aggodalom érthető: könnyen uszítható, agresszív, „előbb üt, aztán kérdez” típusú figurákkal van tele az utca, az internet anonimitása pedig még többekben felébreszti a legrosszabb ösztönöket. A névtelenség maszkjában annak is megjön a bátorsága a verbális lincseléshez, aki a való életben egy palotapincsi elől is felmenekül egy fára. Így ha valami felháborító dolog történik a közéletben, egész kommenthuszár-ezredek sorakoznak fel, hogy „odacsapjanak” a normasértő – vagy annak bélyegzett – illetőnek.
A rituálé része a fizikai büntetés kilátásba helyezése: a vétkes megverése, felnégyelése, élve elégetése – a szemet szemöldökért „arányos” elve szerint. A Kuruc.info nevű szélsőséges portál például egyenesen sportot űzött abból, hogy megosztotta a 2006-os tömegoszlatásokban részt vevő rendőrök, majd később politikusok, közéleti szereplők fényképeit, és – sokszor olvasói segítségével megszerzett – elérhetőségeit. Hozzá ilyesféle instrukciókkal látta el az olvasókat: „Íme, a telefonszáma, adják át neki a mi üdvözletünket is!” A posztok alatt pedig tucatjával nyüzsögtek az illető kínhalálát vizionáló hozzászólások. Sőt a portál – amelynek szerzői a mai napig jórészt névtelenül publikálnak – odáig ment, hogy közfelháborodásra okot adó cselekményként értékelte a neki nem tetsző facebookos hozzászólásokat is: a „magyarellenesnek” tartott kommentelők profiloldalát ugyancsak megosztotta, célpontjává téve a szélsőjobboldali gyűlölködőknek.
Hasonlóval az ellenoldal is próbálkozott – ilyen volt például a könnyen feledhető Partizan.info –, de nem jártak sikerrel. Egészen a legutóbbi hetekig, amikor egyes szélsőliberális körökben újjáéledt a magánemberek listázására és megbélyegzésére irányuló mozgalom, és megszületett a Köztünk élnek Tumblr-oldal. A blog arra buzdította olvasóit, hogy küldjék be a migránsokra az interneten sértő megjegyzéseket tevő ismerőseik Facebook-profilját. Ezt aztán a hozzászólással, teljes névvel és fényképpel kitették a mindenki számára nyilvános „virtuális szégyenfalra”, ahol a kommentelők darabokra szedték az illetőt. Ez a felület – amellett, hogy sunyi és aljas jelenség – természetesen személyiségi jogi aggályokat is felvetett, talán nem véletlenül törölték napokon belül a blogot és utódoldalát is.
Szintén nem volt hosszú életű a László Petra, az N1 televízió bevándorlókba rúgó operatőre számára létrehozott facebookos szégyenfal, de működésének három napja alatt csaknem 40 ezer kedvelést gyűjtött be, a kapcsolódó hozzászólásokban pedig elképesztő gyűlölet szabadult el. Idézném a gyalázkodó, dehumanizáló, olykor az operatőr halálát kívánó kommentek egyik gyöngyszemét: „Egy hónapja van hátra ennek a k nak; az arabok emlékezni fognak rá, lefejezik, a fejét meg úgy rugdossák majd, mint egy focilabdát”. A hozzászóló egyébként egy tinédzser lány volt.
Kétségünk ne legyen hát, minden gyűlöletközösség így viselkedik, nem csak a Kuruc.info keménymagja. A szélsőséges állatvédők az állatkínzókat akasztgatnák, a környezetvédők meg a szemetelőket. A radikális feministák kiherélnék a szexista férfiakat, utóbbiak jól elvernék a feministákat. Úgy látszik, ez valami igazán emberi, közösségi dolog: a lincselés. A XXI. században nálunk – szerencsére – csak a virtuális térben repkednek a pofonok. Egyelőre.
