Új megvilágításban a szír polgárháború okai

Miért gyűlölik az Egyesült Államokat oly sokan a Közel-Keleten?

Az Egyesült Államok a múlt század ötvenes éveitől kezdve – amikor is az olaj vált a világ fő energiaforrásává – folyamatosan, önös érdekektől vezérelve lépett fel valamennyi, a Közel-Keleten megjelenő függetlenségi mozgalom és mindazon vezetők ellen, akik az amerikai olajkoncessziókat veszélyeztették. Gyakorlatilag bármilyen, Amerika-barátságot és antikommunista meggyőződését hangoztató alternatíva megfelelő volt, kezdve a teljhatalmú monarchiáktól (Szaúd-Arábia, Irán, Öböl-országok) a katonai diktatúrákon át (Irak) a bábkormányokig (Libanon). Ebbe a körbe már az ötvenes években is belefértek a szent háborút hirdető dzsihadisták, amint az egy 1957-es, a Fehér Házban tartott megbeszélés jegyzőkönyveiből kiderül. A megbeszélésen Eisenhower elnök az alábbiak szerint igazította el John Foster Dulles külügyminisztert és Frank Wisnert, a CIA tervezésért felelős igazgatóját: „mindent meg kell tennünk, hogy a »szent háború« aspektus kerüljön előtérbe”.

Ennek szellemében zajlottak a fent említett, a CIA által szervezett beavatkozások, amelyek Kennedy szerint elsődleges okai a térségben meglévő Amerika-ellenességnek. További következményként például Iránban, Szíriában, Libanonban először az USA elleni megmozdulásokra került sor, ezek végül jó néhány esetben olyan erők hatalomra kerülésével végződtek, amelyek az ellensúly keresése közben Moszkvával léptek szövetségre (Irak, Szíria), vagy vallási alapon döntötték meg a zsarnoki uralmat (Irán). Az Egyesült Államok megszakítás nélkül folytatta fenti politikáját, kiterjesztve azt Afganisztánra, szent háborút hirdetve a kommunizmus térhódítása ellen. Az akkoriban hatékonynak tűnő politika mára – mint közismert – visszaütött, Szíriában pedig olyan egyedi helyzetet eredményezett, amely teljes valóságában igen kevéssé ismert. Ezért különösen érdekes, hogy a helyzetet olyan elemző világítja meg, aki az „establishment” (a politikai intézményrendszer és vezető réteg) oszlopos tagja.

A szíriai polgárháború a helyi megfigyelők szerint valójában 2000-ben kezdődött. Ekkor javasolta ugyanis Katar egy 1500 kilométer hosszú földgázvezeték megépítését. A tízmilliárd dollárba kerülő vezeték Katarból, egy olyan gázmezőtől indult volna, amelynek egyik fele Katarban, a másik Iránban található. Szaúd-Arábián, Jordánián és Szírián keresztül Törökországba vezetett volna, a végállomás Európa, a cél a katari földgáz európai piacra juttatása volt, ezáltal a világ földgázpiaca jelentős részének uralása az Egyesült Államok egyik leghűségesebb szövetségese által. Tudniillik Katarban két amerikai támaszpont található, és itt székel az USA közel-keleti parancsnoksága. Az elképzelést támogatta az EU és Törökország, hiszen mindkettő jórészt orosz földgázt vásárol, és kapóra jött az újra erősödő Oroszország szárnyainak megnyirbálása. Putyin elnök nem vette jó néven az elképzelést.

2009-ben a szír elnök bejelentette: nem támogatja a katari projektet. Érvként „orosz szövetségese” érdekeinek sérelmét nevezte meg. Oroszország számára gazdaságstratégiai katasztrófa lenne a katari gáz európai megjelenése, mivel az orosz földgáz 70 százaléka Európában talál vevőre. Aszad elnök azzal is felbőszítette a katari projekt támogatóit, hogy elfogadta egy alternatív gázvezeték terveit, amely ugyanazon gázmező iráni részéből indulva Szírián át libanoni kikötőkben végződne. Ez az opció izraeli vélemények szerint Irán érdekeinek védelme mellett együtt járt volna a Hamász és a Hezbollah erősödésével. A szír álláspont nyilvánosságra kerülésével egyidejűleg szárba szökkentek az Aszad eltávolítására irányuló tervek, a CIA pedig megkezdte a szíriai ellenzék finanszírozását. Mindezt egy olyan elnök ellen, aki a 9/11-es események után az amerikai hatóságokkal együttműködve a szíriai belbiztonsági erők által felderített dzsihadisták ezreiről szóló adatokat adott át, és aki a terrorizmust Amerika és Szíria közös ellenségének tartotta. „Aszad egy olyan, a közel-keleti viszonyok között modernnek és fejlettnek nevezhető, nyugati orientációjú (!) országot vezetett, amelyet például a szaúdi rezsim brutalitásával össze sem lehetett hasonlítani” – jegyezte meg mások mellett Seymour Hersh amerikai tényfeltáró újságíró, a The New Yorker külső munkatársa. A 2011-es „arab tavasz” idején Damaszkuszban kis létszámú, békés tüntetések kezdődtek. Ekkor a CIA már jelen volt az országban. A katari gázprojekt gazdái azonban ennél sokkal többet akartak. 2013. szeptember 4-én John Kerry külügyminiszter kongresszusi meghallgatásán azt nyilatkozta, hogy a szunnita királyságok készek voltak egy Aszad szír elnök hatalmát megdöntő amerikai katonai beavatkozás költségeit teljes egészében finanszírozni. Kerry ezt megismételte Ileana Ros-Lehtinen floridai republikánus szenátornak is. Obama elnök az elképzelést elutasította, de engedve a republikánus oldalról és az Arab-öbölből érkező nyomásnak, jóváhagyta a szíriai „mérsékelt ellenzék” felfegyverzését, ezzel az Egyesült Államok de facto a háború eszkalációját okozta.

A korábban ismertetett gázvezeték-koncepciók más névvel is illethetők: a katari a szunnita, az iráni pedig a síita opció. Az Egyesült Államok már 2008-ban letette a voksát a szunnita verzió mellett, amiről egy akkori, a Rand Corporation szakértői által készített, a Pentagon által megrendelt és finanszírozott előrejelzés tanúskodik. A dokumentum javaslatot tesz egy síita–szunnita regionális vallásháború finanszírozására, beleértve a szélsőséges, szalafista/dzsihadista erők segítését. A cél az „oszd meg és uralkodj” elv útján az amerikai stratégiai érdekek érvényesítése. 2012. augusztus 12-én a US Defense Intelligence Agency által készített hétoldalas jelentés kifejti: „Köszönhetően az USA–szunnita koalíció radikális szunnita dzsihadistáknak nyújtott támogatásának, a szíriai polgárháborúban a lázadás vezető erőivé a szalafisták, a Muszlim Testvérek és az AQI (az Iszlám Állam elődje) csoportjai váltak.” Ugyanez a jelentés megállapítja, hogy a térség erőforrásainak ellenőrzéséért folyó globális harcban Aszad oldalán Oroszország, Kína ás Irán áll. Végül a jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy a szalafisták által elfoglalt területeken létrejöhet egy önálló közigazgatási képződmény, ami a „szunnita koalíció céljaival összhangban” elősegítheti a szíriai kormányerők elszigetelődését. Utolsó mondat: „az említett közigazgatási egység átlépheti az iraki határt, és Moszul/Ramadi központokkal létrehozhat egy iszlám államot, egyesítve az iraki és szír területeken tevékenykedő terroristacsoportokat”. Mindez két évvel az Iszlám Állam megjelenése előtt Ezért a régió arab lakosságának döntő többsége meg van győződve arról, hogy az Iszlám Állam Amerika szüleménye. Ezt alátámasztja – Kennedy is egyetért ezzel –, hogy az iraki megszállás idején Bush elnök megbízottja, a csak „alkirályként” emlegetett Paul Bremer szétverte az iraki államigazgatást, és ő okolható az al-Kaida iraki megjelenéséért is. 2014 októberében az Egyesült Államok ráébredt, hogy régi hibáját újfent sikerült elkövetni. A Harvardon tartott előadásában Joe Biden alelnök kijelentette: „A régióban a legnagyobb problémát szövetségeseink jelentik.” Mintha Afganisztánban járnánk de említhető Szaddám Huszein is, akit az USA végig támogatott az iraki–iráni háborúban.

Kennedy írásának egyik szokatlan megállapítása az Európába irányuló migrációval kapcsolatos. Szerinte a tömeges szír migráció egyik fő oka, hogy a fiatal férfiak többségét vagy a kormányhadsereg soraiba hívták volna be, vagy valamely ellenzéki erő sorozta volna be őket, vagy a harci cselekmények ártatlan áldozataivá válnak, ha nem menekülnek el. Ők pedig egyik gázvezetékért sem akartak meghalni De a nagyhatalmak nem hagytak esélyt egy békés Szíria felépítésére.

A szerző közgazdász