Je suis Wallon. Eredetileg ezt a címet szerettem volna adni ennek az írásnak. Azok előtt tisztelegve, akik az európai politikai elittel szembeszegülve a múlt héten megakasztani látszottak az EU és Kanada között kötendő szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi egyezményt (CETA). Bár Belgiumban élve inkább a flamandokkal rokonszenveztem, az évek során egyre jobban megértettem Vallónia problémáit is. És biztos vagyok benne, hogy alapvetően ezek a strukturális gondok vezettek a néhány napig élő vallon vétóhoz – és talán a kényszerű visszavonulásukhoz is. Az elmúlt évtizedekben Vallónia bányáit, nehéz- és vegyiparát, egész termelési kultúráját feleslegessé tette a posztindusztriális folyamat. A globalizáció, a nemzetközi nagytőke kegyetlen logikája írta le őket, ugyanúgy, mint annyi más egykor prosperáló iparvidéket és vele például Ózd, Miskolc, Salgótarján lakosságát.
Belgium persze gazdag ország, így ott segélyekkel elkerülhető a szociális katasztrófa. De a szétvert nehézipari kultúra helyébe csak lassan, cseppenként jelennek meg új munkahelyek, korszerű beruházások. Márpedig a segélyekből meg lehet élni, de büszke, öntudatos jövőképet nem lehet alapozni rájuk. Így érthető, hogy a vallonok eleve gyanakvással fogadnak minden olyan lépést, amely még jobban kiszolgáltatja a helyi gazdaságot a globális nagytőkének.
Ahogy az lenni szokott, a tiltakozók elsősorban a baloldaliak, a zöldek, a szakszervezetek és a civilek soraiból kerültek ki. A mainstream média és a vezető politikai erők azzal szerelték le ezeket a tiltakozásokat, hogy a globális gazdasági versenynek amúgy sem lehet ellenállni, a tőke szabad mozgása mindenekfelett való érték, s aki túl sokat vacakol szociális és környezeti érvekkel, az lemarad a versenyben. És mivel az amerikai elnökválasztás miatt a TTIP (az Egyesült Államok és az EU között kötendő szabadkereskedelmi egyezmény) ügye lelassult, célszerűnek látták előbb a kanadai szerződést átverni az európai döntéshozatali fórumokon. Amely persze eleve kaput nyitott volna az amerikai cégek kanadai leányvállalatainak is. A „ius murmurandit”, a morgás jogát egy ideig meghagyták az idealistáknak, volt némi vita a szerződésről, aztán Brüsszelből kijött a napiparancs: minden uniós kormánynak és nemzeti parlamentnek jóvá kell hagynia a megállapodást október közepéig. Az európai politikai elit a tőle megszokott szolgalelkűséggel engedelmeskedett a napiparancsnak. A szerződést egyformán megszavazta a „szélsőbaloldali, marxista” pártnak nevezett görög Sziriza és a „nemzeti érdekekről” szövegelő Fidesz. Sokan nem értik, miért ábrándulnak ki Európában egyre többen a parlamenti demokráciából.
Pedig ha egy sorsdöntő, gazdasági és társadalmi jövőnket nagymértékben meghatározó kérdésben a Sziriza és a Fidesz kormánya egyformán dönt, ha a görög szélsőbaloldal és a magyar „nemzeti erő” közti különbség csak üres retorika, akkor joggal merül fel a kérdés: mi értelme van még a választásoknak? Ha a döntő a pillanatban a Sziriza és a Fidesz kormánya is csak annyit tehet, hogy szó nélkül engedelmeskedik a brüsszeli és berlini napiparancsnak, akkor érdemes még baloldalról, jobboldalról, nemzeti érdekekről beszélni Európában? Ilyen körülmények között sokan lelkesen fogadtuk a hírt, hogy a Vallóniát (és nem mellesleg a kétnyelvű brüsszeli régiót) kormányzó szocialisták és kereszténydemokrata szövetségeseik az elképesztő nyomásgyakorlás ellenére első körben vétót emeltek a szerződés aláírása ellen. Ha végül beadták is a derekukat, politikailag a középpontba sikerült állítaniuk a közbeszédben azt a kereskedelmi szerződést, amelyet a brüsszeli bürokraták fű alatt, minél kisebb feltűnés mellett szerettek volna elfogadtatni. Az pedig különösen fontos, hogy elérték: az úgynevezett választott bíróságokról szóló megállapodás jogszerűségét a luxemburgi székhelyű uniós bíróságnak felül kell vizsgálnia. Maga a szabadkereskedelmi egyezmény ugyanis kisebb veszélyt jelent ránk, mint az, ha a kanadai cégek választott bíróságon kényszeríthetik ki az európai és nemzeti törvényeink megváltoztatását, a szociális és környezeti normák fellazítását. Így többek között a GMO tilalmát, amely mögött hazánkban többpárti és lényegében össztársadalmi konszenzus van. És ne feledjük azt se, hogy a verespataki szörnyberuházást is kanadai cég akarja megvalósítani!
A szerződés csak akkor léphet hatályba, ha a következő években az Európai Unió 38 nemzeti és regionális parlamentjének mindegyike ratifikálja. A vallon példa remélhetőleg másokat is arra inspirál, hogy kritikus szemmel döntsék el: segít-e vagy árt országuknak, régiójuknak a szabadkereskedelmi szerződés.
Bár a vallonok ellenállása csak néhány napig tartott, Paul Magnetta vallon miniszterelnök bebizonyította, hogy a brüsszeli és berlini Góliátok nem is olyan hatalmasak, mint gondoljuk. Csak a legtöbb európai politikus már az árnyékuktól is megijed. Magnetta nem ijedt meg, nem hagyta magát vita nélkül legyőzni a brüsszeli döntéshozatalt uraló hatalmi gépezettől. A Libérationnak adott interjújában helyesen mondta, hogy mostani lépéseinkkel húsz-harminc évre előre meghatározzuk, hogy milyen globalizációt akarunk. Ha valamit, annyit máris elért, hogy nagyon sokan megértették: több évtizedre kiható dolgokról döntenek majd a CETA ratifikációs folyamatában a választott politikusaink. A még megmaradt független média, az ellenzéki pártok és a civil szervezetek közös feladata, hogy erre a felelősségre hangsúlyosan emlékeztessék a közvéleményt.
A vallon szocialisták az identitásválsággal küzdő európai baloldalnak is üzentek azzal, hogy nyilvánosan kérdőjelezték meg a CETA-szerződést. Gyakran vádolják őket azzal, hogy „ódivatúak”, „dogmatikusok”, mert nem követik az európai szociáldemokrácia Blair, Schröder, Hollande és persze Gyurcsány fémjelezte útját, nem „áramvonalasítják” neoliberális irányba a politikájukat. Arról viszont nem szokás beszélni, hogy Vallóniában nincsen számottevő szélsőjobboldal, nincs helyi Le Pen, UKIP, Trump, flamand NVA. Az „ódivatú” baloldali politikával sikerült megtartani a táborukban azokat a munkásembereket, munkanélkülieket, a többségi médiában lenézően „fehér, képzetlen férfiak” néven emlegetett szavazókat, akiket az európai szociáldemokrácia magukra hagyott.
A magyar parlamentben a Fidesz a CETA elfogadásakor egy bokacsattogtató yes vagy inkább jawohl szavazattal üzent Brüsszelnek. Ez a Fidesz és Orbán Viktor igazi üzenete Brüsszelnek, jó, ha mindenki megérti. Minden más csak mellébeszélés, parasztvakítás. De azt is nyugtáznunk kell, hogy sem az MSZP, sem a Jobbik nem szavazta meg a CETA elfogadását. Lehet, kormányzati helyzetben rákényszerültek volna. Az MSZP hosszas belső vita után ráadásul csak a tartózkodásig jutott el. De akármi lesz a CETA sorsa, akárhogy alakuljon a vallonok meggyőzése, az mégis tény, hogy a magyar ellenzék két vezető pártja nem támogatta a szerződést. Ha más okból tették is, ha ellenzékből döntöttek is így, mai közéletünkben olyan ritka a jó hír, hogy ennek a szerény eredménynek is örülnünk kell.
A szerző publicista, volt EP-képviselő
