Nem csitulnak a kedélyek Donald Trump elnökké választása óta. Sokan sokféleképpen próbálják értelmezni a 45. amerikai elnök azon hívószavát, hogy „Amerika az első”, valamint azt a kijelentést, hogy „Washington visszaadta a hatalmat a népnek”. Bár felvethető a kérdés, hogy kinél volt eddig a hatalom, ha nem a népnél, ne menjünk bele a mindent túláltalánosító mondatvadászok zsákutcájába. Nincs olyan megválasztott politikus, aki hivatalba lépésekor elmondott beszédében ne bókolna a népnek, és ellenfele bukását ne állítaná be a választói bölcsesség kitűnő példájaként. A politikusnak nem dolga, hogy cizellált üzeneteket fogalmazzon meg, amikor lelkesíteni szeretne. Az „Amerika az első” hívószóval sem önmagában, hanem az Egyesült Államok nemzetközi szerepével összefüggésben akad probléma: egy szuperhatalom nem viselkedhet úgy, mint bármely nemzetállam, ugyanis a szuperhatalmi létből bizonyos kötelezettségek is fakadnak a világ sorsának alakulását illetően.
Az, hogy egy megválasztott közjogi méltóság a nemzeti egység érzetét kívánja kifejezni, sehol nem váltana ki megdöbbenést. Márpedig az „Amerika az első” hívószó rezonál az amerikai választópolgárok millióinak az érzéseire, akik úgy vélik, a politikai és gazdasági elit magukra hagyta őket. De hasonlóan vélekednek széles tömegek Amszterdamtól Bécsig, s bár unalomig ismétlik ennek a nagy kiábrándulásnak az okait (a globalizáció, a jóléti állam vívmányainak erodálódása, a munkahelyek kihelyezése szegényebb országokba, az úgynevezett prekariátusréteg bővülése), jelenleg nem látni azt a politikai irányzatot, amely az e hullámon magasra törő protestpártokkal szembeszállhatna.
A három nagy világforgató eszme, amelyeket a XVIII. század szült, nevezetesen a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus, elveszítették lendületüket. De a XXI. század elején egyik eszmeáramlat sem örvend olyan rossz hírnek, mint a liberalizmus. Az Egyesült Államok ultrakonzervatív köreiben az 1960-as évek óta divatos egyenlőségjelet tenni a „liberalizmus” és a „hazafiatlanság” vádja között. A közelmúltban a Tea Party nevű libertariánus mozgalom, valamint Trump hívei is előszeretettel ostorozták a liberalizmust. Mára az Egyesült Államokban a liberalizmus rossz cégérré vált. Furcsa, hogy miközben az Egyesült Államokban a politikai és eszmei liberalizmusról rendre leszedik a keresztvizet, a gazdasági liberalizmussal, méghozzá annak fundamentalista, mára meghaladott irányzatával láthatóan keveseknek van baja az amerikai jobboldalon. (Az amerikai baloldali kritika ennek épp a fordítottja: akik elfogadják általánosságban a liberalizmust, azok ostorozzák a neoliberális gazdaságpolitikát, valamint az olló kinyílását a gazdagok és szegények között).