Összetartozunk?

A június 4-ei emléknap ellenére sokaknak a nemzet ma is véget ér Röszkénél, Ártándnál, Záhonynál.

Szinte mindegy is, hogy az érdeklődés vagy az információ hiánya miatt, de a külhoniak helyzete nem témája a közbeszédnek – szlovák, ukrán, román, szerb belügynek számít. Akik hallottak is a magyarság jogaiért küzdő szervezetekről, illetve a Tamás Aladárné- és Hantz Péter-féle magányos hősökről, többnyire „veled vagyok, de nélküled” hozzáállással szemlélik a tevékenységüket. Az anyanyelvhasználat korlátozásáról, diszkriminatív intézkedésekről, állampolgársági törvényekről, megfélemlítésről, túlkapásokról, törvénysértésekről szóló híreket pedig lemondó beletörődés vagy teljes közöny övezi.

A téma nem trendi, a másságért és a kisebbségi jogokért rendszeresen síkra szálló liberálisok sem mutatnak iránta érdeklődést. Ahogy az olyan szimbolikus ügyek iránt sem, mint a kollektív bűnösséget kimondó Benes-dekrétumok megerősítése, a kisebbségi magyarokért és a zsidóságért kiálló, üldözötteket segítő, mégis háborús bűnösként elítélt Esterházy János rehabilitálásának elutasítása vagy épp Avram Iancu román nemzeti hőssé emelése. Ma számos utca, tér, iskola, sőt település és repülőtér is viseli annak az embernek a nevét, akinek a vezetésével különös kegyetlenséggel mészárolták le magyarok ezreit, megváltoztatva Erdély etnikai arányait. Akik minden követ megmozgattak azért – még Barack Obama amerikai elnökig is elvitték az ügyet –, hogy a vitatott megítélésű Hóman Bálintnak ne lehessen szobra Magyarországon, nem emelték fel a szavukat sem Románia nagykövetségénél, sem a sajtóban egy népirtó nemzeti hőssé nyilvánítása ellen.

És hol voltak a CEU-ért tüntetők akkor, amikor ellehetetlenítették a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát? Amikor megfogalmazták a magyar nyelvű oktatást teljes egészében megszüntető új ukrán nyelvtörvénytervezetet? Amikor Szerbiában a hatályos törvényt megszegve megtiltották a Vajdaság tartományban hivatalosnak számító magyar nyelv felsőoktatási felvételin való használatát?

Fogadjuk el egy pillanatra azt az érvelést, hogy a CEU-ért kizárólag Soros-katonák vonultak utcára, akiket nem érdekel a Budapesten kívüli világ. De így is adódik a kérdés: hol voltak a magukat nemzetinek nevező pártok, szervezetek? Hol volt az a CÖF, amely a CEU-vita leghevesebb időszakában Brüsszelig utaztatta tagjait demonstrálni? Tényleg veszélyesebb egy magyarországi egyetem léte, mint sok külhoni magyar egyetem megszűnése? Amikor minden perc számít, tényleg célravezető parttalan belharcokba menekülni azon küzdelmek elől, amelyeket a sors ránk kényszerít?