Olvastam egy interjút az új szélsőjobboldali mozgalom, az Erő és Elszántság értelmiségi bázisát adni szándékozó főiskolás szervezet, az Identitesz vezetőjével. Hagyjuk most azokat az egyébként nem félázsiai országokban természetes módon felmerülő kérdéseket, hogy magára valamit is adó közéleti napilap miért közöl hosszadalmas beszélgetést roppant fura személyekkel. Meg azt is, hogy manapság már bárkit felvesznek felsőoktatási intézményekbe. Összpontosítsunk inkább az úgynevezett mondanivalóra.
Nem újdonság, láttunk már ilyet, de azért érdemes leszögezni: az új szerveződés internacionalista szélsőjobboldali húrokat penget. Itt nincsenek a lóbőr kulacsos ősmagyarhívők, és nem is a Kurultáj lesz ezeknek a fiúknak a kedvenc rendezvénye. Ők nem magyar Magyarországban, hanem fehér Európában gondolkodnak. Ahogy a „szellemi” vezetőjük fogalmaz: „A nemzeti radikalizmusból kiindulva sokan ideálisnak vélik a nemzeti kifejezést. Én szándékosan az etnikai és a rassz kifejezéseket használom.” Nem hazaszeretetről, nemzeti örökségről, anyanyelvről, hanem valami vágyott, minden valószínűség szerint soha nem is létezett „rassztudatról” beszélnek tehát. A kétezer éves keresztény identitás az ő köreikben csupán a nem zsidó szinonimája.
Nincs ebben semmi nóvum, az urbánus–népi meccs lejátszható a jobboldalon belül is. Ezúttal a nácik az internácik. Ez a rassztudatosság Szálasi Ferenc nyilasaival érkezett meg Magyarországra. Ő beszélt az elsők között arról, hogy nem baj, ha nem vagy magyar: csak zsidó ne légy. (Érthető: a nemzetvezető családját néhány felmenővel korábban még nem Szálasinak, hanem Szalosjánként ismerték.) De az átmenet két zavaros évtizede is dobott a felszínre nemzetköziségben hívő rasszistákat. Györkös István MNA-ja is boldog semmit sem tudásban koszorúzott együtt szlovák és román nácikkal becsületnapi rendezvényeken.
A nyilatkozó Identitesz-vezető érezhetően kerülni igyekszik a kézenfekvő összehasonlítást a Jobbik induláskori önmagával. Míg a ma már néppártosodó szervezet vezetői a kezdetektől igyekeztek kerülni a szélsőjobbos címkét, és inkább a nemzeti radikális jelzőt akarták volna használni, az Identitesz nem foglalkozik ilyen finomságokkal, bátran beleáll a szélsőjobbos kategóriába. Minden egyéb tekintetben azonban a Fidesz-leckét mondják fel a pozőrök: etnikai homogenitásról beszélnek, miközben a civiltörvény, valamint a CEU kapcsán is pártunk-kormányunk kommunikációs paneljeit visszhangozzák. Ha csak ezeket a sorokat olvasnánk, azt is hihetnénk, a Fidesz valamely jól fésült ifjú üdvöskéje ismétli a közszolgálati híradó előző esti tartalmát. Ez azért elgondolkodtató, mert ezek szerint a kormánypárt szövegeit olykor csak a logó különbözteti meg egy gyülevész náci csapat lázálmaitól.
Közben nagyon is elképzelhető, hogy akaratán kívül mind az új erő, mind az őt futtató fideszes média a Jobbik malmára hajtja a vizet. Vona Gábor pártja megszabadulhat holdudvarának holdkóros részétől, és végre nyíltan comingoutolhat modern, konzervatív, a Fidesztől a közép felé álló politikai pártként. Faramuci módon a politikai palettán innentől folyamatosan jelen lévő szélsőjobbos alakulat hitelesítheti a Jobbik néppárti fordulatát, teheti Vona Gáborékat elfogadhatóvá az európai színtéren is. Hiszen mostantól nem a Jobbikra fognak mutogatni, akik a szélsőjobbot keresik. Hanem emezekre.
A dolgok alakulhatnak még extrémebben is. Az új szélsőjobbosok gyors megjelenése és várható eltűnése egy olyan Fideszt tehetne láthatóvá, amely fel ugyan nem vállalhatja a szélsőjobbosságot, ám annak némely ismertetőjegyeit magán hordozza. Ennek következményeire érdemes lenne felkészülniük a kormánypárt stratégáinak, minthogy kihathat az ország nemzetközi megítélésére is. Bár mint tudjuk: a nemzetközi megítélés kozmopolita trükk. Egy világnemzet nem foglalkozik ilyesmikkel.
A szerző filmes szakember, közíró
