Most a zsidó zsidók világa jött el

Izraelt olyan emberek vezetik már, akiknek elemi élményük, hogy a többségből jönnek.

A gyengülő európai diaszpóra is azt bizonyítja e generációnak, hogy stratégiailag csak olyan zsidó közösségekre lehet építeni, amelyeknek van közük a kormány körül található izraeli zsidó pártokhoz, mozgalmakhoz, illetve amelyeknek e csoportokhoz köthető hatalma és befolyása értelmezhető. Ebben a versenyben a magyar neológia nagyon rossz helyzetben van, mert amellett hogy az elmúlt évtizedekben nem építette magát, és nem épített ki komoly nemzetközi kapcsolatrendszert, arra sem törekedett, hogy szembenézzen az új kihívásokkal. A magyar neológ zsidóság elszigetelődött, részben korábbi vezetőjének, Zoltai Gusztávnak is tulajdoníthatóan. Utóbbi annak idején egyértelműen a baloldalhoz kötötte a vallási szervezet szekerét, hogy később a jelenlegi kormánypárt politikai tanácsadójaként éledjen újjá. Hogy a hitközség szakítani akar a fasisztázás és antiszemitázás „nemes” hagyományával, üdvözlendő, hiszen ha állandóan halálos veszélyt vizionálnak, ez akadályozza meg, hogy a később esetleg fellépő veszélyt komolyan vehesse az erre immunissá vált többség. Az is biztos, hogy a Mazsihisznak nem könnyű megerősítenie magát a kommunikációs térben, amely Magyarországon kialakult, és amelyben létezik a kormánnyal szemben barátságosabb zsidó vallási szervezet: az amúgy komoly oktatási és gazdasági hálózatot üzemeltető EMIH. Nem mellesleg: az EMIH egy óriási nemzetközi hálózat tagja, komoly izraeli kapcsolatrendszerrel.

A Mazsihisz elnöke amúgy olyan ügyben vállalt konfrontációt, amelyben igaza volt: a felszólamlás a sorosos kormányzati plakátkampány ellen érthető, hiszen egy zsidó vezetőnek feladata, hogy felhívja a figyelmet a tényleges antiszemita veszélyekre. Bár az elnök kijelentését, miszerint a magyar zsidóság „fél”, bízvást lehet eltúlzottnak nevezni, azt helyesen ismerte fel, hogy egy ilyen méretű, ráadásul egyetlen (zsidó származású) emberre irányuló (komoly hagyományokkal is bíró) gyűlöletkampány nagy veszélyeket rejthet magában. Nem csak a zsidóság szempontjából, általános emberi és közpolitikai nézőpontból is.

A tömegközlekedési eszközökön Soros fején taposók látványa azt is undorral töltötte el, aki nem ért egyet az üzletember migrációs elképzeléseivel. Magyarország ebben a tekintetben elszakadt a nyugati értékektől, és egy fejlődő, a nyugati civilizáció határain túl lévő országhoz vált hasonlatossá. Akármi is a kormányzat vélekedése egy számára ellenszenvesnek tartott emberről, akármennyire tarthatja hasznosnak a rá irányuló indulatok felkeltését, nincs cél, amely ilyen dehumanizáló és uszító kampányt igazolhatóvá tehet. Ráadásul Soros György komoly összegeket fektetett be a közép- és kelet-európai országok születő demokráciáiba – például a CEU-n keresztül –, így Magyarországon is sokáig támogatott kulturális, oktatási és szociális projekteket, amiért csak köszönettel tartozhatunk neki. Jómagam sohasem osztottam Soros messianisztikus vízióit a „nyílt társadalomról”, támogatási politikáját egyoldalúnak tartottam, migrációs elképzeléseit problémásnak vélem, de rendkívül méltatlannak tartom, ami történt vele – és velünk. Ráadásul arról is szó van, hogy akik ezt az egészet megtervezték, nem számoltak azzal, milyen negatív mintákat ültetnek el a társadalomban, és mi mindent tesznek elfogadhatóvá: a fejlődő országok gyakorlatához köthető primitív vudutechnikákat, visszalépést a történelemben a kőbalta lengetése, a barbarizmus irányába.

A hitközség viszont nem mérte fel jól a hatásokat és a következményeket. Nem számított rá, hogy az Izrael-ellenes Soros György érdekében sem a jobboldali izraeli, sem a hasonló világnézetű amerikai kabinet nem fog fellépni, és nyilvánvalóan nem érdeklik őket a Mazsihisszal egy hangon megszólaló budapesti liberális értelmiség panaszai sem. Amúgy sem tűnnek igazán hitelesnek a zsidóságukat hirtelen felfedező értelmiségiek, akik észrevették, hogy Soros-ügyben ezt a kártyát is fel lehet használni. Maga Soros személye is olyan („nem zsidó zsidó”), akivel a hagyományos közép-európai liberális és az amerikai demokrata értelmiségen kívül más nem rokonszenvez. Ma a zsidó zsidók világa jött el, nem azoké, akik nem explicite (hanem kerülő utakon) fejezik ki elkötelezettségüket és identitásukat, univerzalisztikus értékeket akarván terjeszteni az egész világon.

A kétségkívül nagy emigrációs hullám, az iszlamista terrorizmus, az EU meggyengülése, az Egyesült Államok szerepfelfogásának változása növelte azoknak az országoknak a szerepét és jelentőségét, amelyek az erős nemzetállamokban hisznek, és könnyen elbánnak vélt vagy valós ellenségeikkel. Az új helyzetet nem lehet olyan könnyen lesöpörni az asztalról. Az izraeli miniszterelnöknek a mainstreamtől eltérő uniós országokkal alkotott szövetsége (kifejezett előfeltétel: nyilvános elhatárolódás az antiszemitizmustól) pedig sokkal fontosabbnak bizonyult, mint a hagyományos zsidó szolidaritás, a nem zsidó zsidók szempontjainak megértése. Köztük például az, hogy milyen érzékenységeket sérthet egy ilyen gyűlöletpropaganda, mint a plakátkampány. Nem számított, hogy a helyi zsidóság hivatalos képviselete tiltakozott, le lett söpörve az asztalról. Soros György Izraelben ugyanis palesztinbarát szervezeteket támogatott – és csak ez az érdekes.

A mai izraeli uralkodó politikai elit elszakadása a hagyományos zsidó szenzitivitástól azt eredményezte, hogy az ott regnáló jobboldal közelebb érzi magát az európai jobboldalhoz, mint korábban. Végtére a cél közös, a homogén nemzetállam felépítése, fenntartása, védelme. Ez az elit a zsidóságot nem tudja kisebbségi helyzetként felfogni, nem is érti az ezzel kapcsolatos érzékenységeket – és teljesen azonosítja a zsidó érdekvédelmet az izraeli érdekekkel.

Magyarországon a zsidóság biztonságban van, helyzete stabil. Az antiszemitizmus nem erősödött, a magyar–izraeli kapcsolatoknak pedig látványos lökést adott Benjamin Netanjahu látogatása, valamint az, hogy a magyar miniszterelnök zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus ügyében. A magyar zsidóság közérzetét az is javította, hogy a kormány temető-helyreállítási programot jelentett be, és általában is nagyon bőkezű a zsidó vallási célok finanszírozásában. Ezzel az önmagában helyes, nem először kifejtett, méltányos anti-antiszemita fellépéssel „csak” az a probléma, hogy nem konzekvens. Nem illeszkedik egy általános gyűlöletmentes felfogás keretei közé, hiszen a kormányzat vélt vagy valós ellenfelei személyükre szabott politikai kampányok célpontjai lehetnek, akár migránsok, politikai pártok vagy Soros Györgyök.

A magyar zsidóságot ebben a világban tényleg nem érik közvetlen sérelmek az állam részéről. Az öröm mégsem lehet felhőtlen, „belső” szempontból sem. Ha a magyar zsidókat azon kívül is érdekli a világ, hogy ők éppen zsidók, tehát ha a konkrét zsidó szempontokon (vallásgyakorlás szabadsága, kóserség stb.) kívül vannak más szempontjaik is, akkor ezeknek semmiképp sem szabad elszakadniuk a jogtól és az igazságosságtól. Ugyanez a helyzet Izraellel kapcsolatban is. A zseniális kamarillapolitikus – mármint Benjamin Netanjahu – kapcsolatait a világ szabadelvű zsidósága ellenében építi (jó példa erre szembefordulása az amerikai zsidóság nem ortodox részével), és ez ügyben is jó lenne, ha az igazságosság inkább érvényesülhetne.

Fontos a terrorizmus elleni küzdelem, illetve az is, hogy Izrael valóban békés sziget egy háborgó óceán közepén. De az is ildomos lenne, ha az erő és a nyugati politikai hagyomány birtokában látnánk valamilyen iniciatívát a palesztin–izraeli viszály tekintetében, ami nem csupán azok számára fontos, akik szóvá teszik az egy területen, de különféle jogállás szerint élők helyzetének elfogadhatatlan igazságtalanságát, hanem azok számára is, akik elismerik, hogy ma Európa és a nyugati világ egyre inkább ostromlott erőddé válik. Ebben a feszültségben a zsidó állam helyzete egy fontos szövetségi és érdekrendszer tartós részévé teszi Izraelt.

A szerző történész