Az utóbbi néhány hétben – miután a DK és az MSZP tendenciózusan félreértelmezte az LMP ajánlatát – ismét a felszínre tört a budapesti baloldal hagyományos ellenérzése az LMP-vel szemben. Szerintük „2014-ben az LMP 11 mandátumot ajándékozott a Fidesznek olyan körzetekben, ahol egyébként a választók többsége már akkor is kormányváltást szeretett volna ” (Nyugatifény.hu)
Ugyanitt Magyar Bálint szerint: „Minden szöveg érdektelen. Ami számít, hogy Budapesten, ahol a Jobbik nélkül is meg lehet nyerni a körzetek többségét, ott megtörténnek-e a szükséges visszalépések Ha ezért (a visszalépések elmaradásáért) elvész Budapest, az alól a bűn alól (sic) nincs felmentés.”
Persze érthető, hogy a baloldal számára „ami számít”, csak az, hogy jelöltjei hány körzetben lesznek sikeresek. De rajtuk kívül kinek és minek lenne ez a kimenet fontos, és kinek lenne egyenesen káros?
Az LMP – egyetértve Heller Ágnessel és Márki-Zay Péterrel – az összes ellenzéki párt és civil szervezet összefogását kezdeményezte azért, hogy minden Fidesz–KDNP-jelölttel szemben egy ellenzéki jelölt maradjon. Mélyebb értelemben a kezdeményezés az általános konszenzus keresésének politikai kultúrájáról, annak kialakításáról szólt. Ez lett volna az Orbán-rezsim megbuktatásához leginkább vezető út; minden más konstrukció vagy jóval kockázatosabb, vagy eleve sikertelenségre van ítélve.
Az LMP elképzelését a Jobbik elutasította, mert nem kíván semmilyen formában sem együttműködni az MSZP-vel, illetve a DK-val, az MSZP és a DK pedig azért, mert nem kíván együttműködni a Jobbikkal. Magyar Bálint és társai (mint például Farkasházy Tivadar, Tóta vagy Bolgár György) szerint mindebből az a helyes következtetés, hogy a Fidesz hatalmon maradásáért az LMP lesz a felelős.
A sajátos érvelés – miszerint nem az a felelős, aki a leváltás legjobb módját elutasította, hanem az, aki azt kezdeményezte – következő csavarja pedig az, hogy az LMP (és persze a Momentum) lépjen vissza a baloldal, de ne a Jobbik javára, növelje az MSZP/DK esélyeit, csökkentse a rá leadott szavazatokat, és ne segítsen a Jobbikon.
Képes lenne az MSZP/DK szövetség a Jobbik nélkül kormányt alakítani? Ezt talán még a baloldal legbuzgóbb pártolói közül sem gondolhatja senki. Akkor mire lenne jó az LMP jelöltjeinek visszaléptetése? Arra biztos, hogy több MSZP/DK- és kevesebb LMP-képviselő legyen az Országgyűlésben. És az mire lenne jó, ha a Fidesz–KDNP (i) hatalmon vagy (ii) a legnagyobb párt marad?
Az első esetben semmire; a másodikban csak arra, hogy az MSZP/DK koalícióra léphessen Fidesszel.
Nem tűnik bűnbeesésnek, ha az LMP nem kíván sem áldozatot hozni, sem felelősséget vállalni ezért a kimenetért. Lehet, hogy igazuk van azoknak a baloldali vezetőknek, akik szerint „inkább Orbán, mint Vona”, hogy jobb, ha Orbán kormányon marad, mert az ellenzék nem lenne képes kormányozni, és lehet, hogy nem.
(Szerintem nem, mi több ez a gondolat az igazi bűnbeesés, a korrupció, a végeláthatatlan hazudozás, a diktatúra kialakításának eszköze, de írásom nem ennek a mérlegeléséről, hanem a baloldal hamis érveléséről szól.)
Az LMP-t ugyanis csak akkor lehetne felelőssé tenni a Fidesz valószínűsíthető hatalmon maradásáért, ha a kért visszalépések ezt a kimenetet hitelt érdemlően megakadályozhatnák. De a baloldal érveléséből ennek bizonyítása kimaradt.
A budapesti baloldal a kezdetektől fogva ellenszenvvel és gyanakvással viszonyult az LMP-hez, mint ahogy teszi ezt a legújabb politikai formációval, a Momentummal szemben is. Ez a fővárosi értelmiségiekből tömörülő közösség magát a demokrácia kizárólagos letéteményesének véli. Ahogy Orbánék azokat, akik nem tartanak velük, a haza ellenségének minősítik, a fővárosi baloldal számára mindazok, akik nem sorakoznak fel mögöttük, a demokrácia bűnös kerékkötői. Ők a demokrácia fogalmának és gyakorlatának a kizárólagos bírái, ők mondják meg, ki a demokrata és ki nem.
Nem tisztem értékelni a budapesti baloldal a magyar demokrácia megteremtéséért tett teljesítményét, és egyébként is, egy ilyen értékelés messze meghaladná e cikk kereteit.
De ha felidézem, ahogy ez a baloldal egybehangzóan kiállt a bankok mellett és a devizakárosultak ellen, tönkretéve családok százezreit és a rügyezőnek induló kisvállalkozások tízezreit, ahogy egy életképes nemzetgazdasági paradigma kidolgozása helyett a fiskális alkoholizmus és a monetáris szadizmus groteszk mámorában kormányzott, ahogy kiállt Paks II. mellett, ahogy, mint utódja, a Fidesz, fittyet hányt a mélyszegénységre, ahogy képtelennek bizonyult a most oly nagy odaadással támogatott pártjukban bármiféle stabilitást fenntartani, nem úgy tűnik, hogy bajnokai jogosultak lennének arra, hogy bárki fölött pálcát törjenek.
A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára
