Politikai háború bontakozik ki

Az idei európai parlamenti választásokon erősödtek a szuverenisták: a Nemzet és Szabadság Európája frakció duplájára növelte képviselőinek számát, a frakció új neve: Identitás és Demokrácia.

Italy's Interior Minister and Deputy Prime Minister Matteo Salvini smiles as Italy's government is set to face Senate confidence vote on security and immigration decree in Rome, Italy, August 5, 2019 REUTERS/ Remo Casilli - RC1DC8615210 Fotó: Remo Casilli

Előző cikkemben (A bal-jobb skála politikailag megszűnt, Magyar Nemzet, augusztus 16.) arról írtam, hogy az európai politikai palettán új törésvonalakra alapulva új politikai koordináták jelennek meg, amelyek ha még nem is söprik el teljesen a bal-jobb skálát, jelentős mértékben új megvilágításba helyezik azt. Abban a cikkemben a változások társadalmi és politikai, valamint gazdasági hátterét kívántam megvilágítani, különös tekintettel a piac globálissá válására és nemzetállamok fölé kerekedésére.

Ezek után viszont érdemes megnézni, vajon mindez hogyan mutatkozik meg konkrétan a 2019-es európai parlamenti választások eredményeiben, az erőviszonyok, illetve a politikai szövetségek újraformálódásában.

A változások első és leglátványosabb jele a hagyományos bal- és jobboldali néppártok meggyengülése az unióban. Ez egyaránt vonatkozik a szocialista-szociáldemokrata, illetve a konzervatív-kereszténydemokrata pártokra, de látványosabb a baloldali pártok esetében. Gondoljunk bele: Németországban a Szociáldemokrata Párt (SPD) pusztán a szavazatok 15 százalékát szerezte meg, ami történelmi mélypont a párt esetében; nem elképzelhetetlen, hogy a szociáldemokraták még ebben az évben kilépnek német nagykoalícióból (CDU–CSU–SPD), ami viszont a kormány lemondásához és előre hozott választásokhoz is vezethet.

Franciaországban még látványosabb a baloldali zuhanás: a volt elnök, Francois Hollande-hoz köthető szocialista párt alig több mint hat százalékot ért el, ami az ottani hagyományos baloldal teljes összeomlását jelenti. De legalább olyan döbbenetes a brit Munkáspárt súlyos veresége, a svéd szociáldemokraták 1910 utáni legrosszabb (!) eredménye, illetve ide sorolható természetesen a Magyar Szocialista Párt – mint egyben kommunista utódpárt – 6,6 százalékos eredménye is.

Ám a jobboldali néppártok sem jártak túl jól. A CDU–CSU történelmi mélypontra zuhant, még soha nem jártak harminc százalék alatt, a francia Republikánusok (Nicolas Sarkozy volt pártja) nyolc (!) százalékkal a futottak még kategóriában végzett. A brit konzervatívok, a toryk szintén történelmi vereséget szenvedtek, ami persze a brexit körüli csőd következménye elsősorban; és nincs jó helyzetben a spanyol Néppárt sem.

Mindezek következtében az Európai Néppárt (az eredetileg jobbközép, kereszténydemokrata frakció) 35 mandátummal, míg a szocialista-szociáldemokrata frakció szintén 35 mandátummal kevesebbet szerzett, mint 2014-ben. (A néppártnak 181, míg a szociáldemokratáknak 152 mandátumuk van jelenleg.)

Ezzel szemben, egyik oldalon erősödtek a liberálisok és a zöldek, másik oldalon viszont az eurokritikus – vagy inkább eurorealista – nemzeti pártok is, és összességében növelni tudták a mandátumaik mértékét. Szám szerint: a liberális frakciónak most 108 képviselői helye van, 39-cel több, mint 2014-ben, ám ebben jelentős szerepet játszik az a tény, hogy a Macron-féle Köztársaság Lendületben párt 21 képviselője a liberális frakcióhoz csatlakozott, amely ma már éppen a francia elnök kezdeményezésére az Újítsuk Meg Európát nevet viseli – ettől persze még az ideológiai irányultság a régi maradt. A zöldek egyes országokban tapasztalt részsikereikben bízva valamiféle „environmentalista forradalomra” számítottak, azonban ez elmaradt: mindössze 23-mal tudták növelni képviselőik számát (legfőképpen a német eredmények miatt), az európai kommunisták frakciója pedig 11 fős veszteséget könyvelhetett el.

Másik oldalon erősödtek a szuverenisták: a Nemzet és Szabadság Európája frakció 36-ról 73-ra növelte képviselőinek számát, a frakció új neve: Identitás és Demokrácia. A pártcsaládban vezető szerepet játszik Matteo Salvini pártja, tagja Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése, a német Alternatíva Németországért, illetve az Osztrák Szabadságpárt és még sokan mások. Az Európai Konzervatívok és Reformisták 61 mandátumot gyűjtöttek össze, az alakulat leginkább meghatározó pártja a lengyel Jog és Igazságosság.

Ezek a nagy erejű, eruptív változások világosan megmutatják, hogy új törésvonalak mentén új politikai megosztottságok jönnek létre, amelyek ugyan nem szüntetik meg, de maguk alá rendelik, felülírják az évtizedekig megszokott szembenállásokat. Ha jobban belegondolunk, egyre inkább e tengelyen jönnek létre a különféle pártok és kormányok közötti szövetségek Európában. Nézzük, milyen konkrét jelei vannak ennek!

Először is, a visegrádi négyek négy kormánya négyféle irányzatot képvisel: a lengyeleknél konzervatív, a cseheknél liberális, a szlovákoknál szociáldemokrata, míg nálunk nemzeti-kereszténydemokrata kormányzat van, s ennek ellenére ezek az országok mégis egyre hatékonyabban működnek együtt több területen is. Ennek az a magyarázata, hogy a hagyományos bal-jobb tengelyen belüli ellentéteket felülírja a birodalmi unióval szemben a nemzeti szuverenitás védelme, a közös gazdasági érdekek, a bevándorlás elutasítása, a keresztény kultúra védelme.

Vagy nézzük meg a Salvini-féle új szövetséget, az Identitás és Demokrácia csoportot, amelyben nyugat- és közép-európai pártok egyaránt jelen vannak, s a tagok között található nemzeti radikális, konzervatív, enyhén baloldali vagy középen álló párt is.

De ami talán a legfontosabb: a néppárt és a szocialisták nagykoalíciója immáron negyven éve – 1979, az első, európai polgárok által megválasztott EP létrejötte óta – nagykoalícióban irányítják az EP-t; ez a helyzet most megváltozott, ketten már nem alkotnak abszolút többséget. A választások óta a néppárti csúcsjelölt Manfred Weber, illetve más néppárti vezetők is nyilvánvalóvá tették, hogy a többség megszerzése érdekében a baloldali, liberális és zöldfrakciók felé orientálódnak, s szó sem lehet a jobboldal – vagyis az ő fogalmaik szerint a nacionalisták, populisták és szélsőjobboldaliak – felé való nyitásról. Mi ez, ha nem totális elfordulás a hagyományos kötődésektől? Az ok pedig nyilvánvaló: a valaha jobboldali néppárti fősodor számára is elsődlegessé vált az egyre több Európa (lásd: szuperföderális unió), a bevándorlás menedzselése és a kevert népességű Európa, mint a „szép jövő” iránti elköteleződés. Ebben pedig ők nem számíthatnak másra, csak a balliberális pártokra és frakciókra: ide orientálódnak tehát.

A politikai törésvonalak nem tompulnak, gyengülnek, ellenkezőleg, sokkal kiélezettebbé válnak. A hagyományos baloldalt a zöldek váltják le, a hagyományos jobboldalt a szuverenista pártok, s az ezek közötti világnézeti-szemléleti távolság gigászi. Európa jövője, a keresztény kultúra jövője, a migráció kérdése ugyanis olyan fajsúlyú kérdések, amelyek életről és halálról szólnak.

Ennélfogva ebben a megosztott, új Európában politikai háború bontakozik ki, s ebből mi, magyarok sem vonhatjuk ki magunkat – már csak azért sem, mert a politikai konfliktusok frontvonalában vagyunk. Mint oly sokszor történelmünkben.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója