A zöld Eldorádó kifosztása

Álságos a kép, mint az általánosítások többsége, de az erdőkérdés valahogy székely-magyar problémaként fészkelte be magát a romániai közbeszédbe.

Pongrác-tetõ, 2007. szeptember 1. Kilátás Gyergyószentmiklós irányába a Pongrác-tetõrõl (1255 méter magasból). MTI Zrt. / Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának és archívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget. Fotó: Jászai Csaba

Álságos a kép, mint az általánosítások többsége, de az erdőkérdés valahogy székely-magyar problémaként fészkelte be magát a romániai közbeszédbe. Erről a régióról festenek rendszeresen apokaliptikus képeket, a módszeres erdőirtásoktól a széldöntéseknek álcázott pusztításokig.

Nem utolsósorban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség néhai erős embere, a székelyudvarhelyi Verestóy Attila személye okán, akit Attila, Isten ostora mintájára Isten láncfűrészévé démonizált – nem teljesen alaptalanul – a román sajtó. A romániai magyar közösségért tett szolgálatainak elismerése mellett az imént idézett populáris rang cseppet sem hízelgő módon, de meglehetős pontossággal jelzi a tavaly januárban elhunyt honfitársunk legismertebb dimenzióját: ő volt a székelyföldi fakitermelés királya.

De mortuis nil, nisi vere – azaz halottakról igazat vagy semmit –, de nemcsak ezért fontos leszögezni, hogy a közhiedelem ellenére erdőügyben Székelyföldön még mindig jelentősen jobb a helyzet a romániai átlagnál.

Míg a XIX. század elején Románia területének 55-60 százaléka volt még erdő, 2009-re ez az arány 27 százalékra csökkent, a legkegyetlenebb erdőtlenítés a Nyugati-alföldön ment végbe, a Temesvártól Nagyváradig húzódó terület mindössze 3,2 százaléka maradt erdő. A trend az ország többi részén is a minél nagyobb termőterületek kinyerését célozta, ennek esett áldozatul a Mezőség is, ahol ma alig 6,5 százaléknyi az erdős felület.

Most mégis újra Székelyföldet említik elriasztó példaként. Egy törvénytervezet ugyanis tízéves időszakra tiltaná meg a farönk, a tűzifa és a fűrészáru romániai exportját, a téma fölött a környezetvédő szervezetek, illetve az ágazat többi érdekvédelmi szervezete vív kemény lobbicsatát.

A politikusi szándék csak hasonlóan drasztikus intézkedések révén véli visszafoghatónak a túlzott erdőkitermelést, amelyet jelentős mértékben a Holzindustrie Schweighofer osztrák faipari óriás háromszéki megjelenése dobott meg.

A romániai fafeldolgozás ma amúgy is három-négy óriásvállalat „játszótere”, igen kicsiszolt együttműködésben. A Schweighofer 2013-ban kezdődött, százötvenmillió eurós befektetése nyolcszázezer köbméternyi éves kapacitással tervezett fafeldolgozó létrehozását célozta, hatszázötven munkahely létrehozását ígérte, ugyanakkor az agyonautomatizált „megagáter” további kétezer munkahely generálását valószínűsítette a bedolgozói és szolgáltatói szférában.

Ekkora famennyiség elvonása mellett a szakemberek 13 300 faipari munkahely megszűnésével számoltak, ez azonban csak részben igazolódott be.

A civil, valamint környezetvédő szervezetek szinte azonnal farkast kiáltottak, első nyílt levelükben úgy fogalmaztak, elképzelhetetlennek tartják, hogy az országos monopolhelyzetre pályázó, kíméletlen nyersanyag-kiaknázóként katalogizált, a helyi közösségek hagyományaival, jövőjével, törekvéseivel nem törődő óriáscég fenntartható fejlődést biztosítana, prosperitást hozna Háromszékre.

A munkahelyteremtés kényszerében vergődő megyei önkormányzat, valamint a területi illetékességű község, Réty önkormányzata ennek ellenére támogatta a beruházást, amely egy sor ideiglenes engedély birtokában kezdte meg és folytatja máig a működését.

Ennek az állapotnak kíván megálljt parancsolni a tízéves faexport-moratórium tervezete. A szakemberek többsége szerint azonban máshol kellene keresni a bajok gyökereit. A legnagyobb gondot az állami erdészeti cégóriás, a Romsilva működésében látják. A cég átszervezése nagyban hozzájárulna a korrupció, vagyis az illegális fakitermelés megszüntetéséhez is.

A fakitermelésből származó hatalmas bevételeket az állami erdészet nem forgatja vissza korszerű erdészeti infrastruktúra megteremtésébe, nincsenek rendben tartott erdei utak, amelyek révén a ma kitermelhetetlen távolabbi erdőrészek is megközelíthetők lennének. Addig jobbára csak a könnyen megközelíthető erdőkben zajlik kitermelés – gyakran tarvágással.

A kormány korlátozási szándékainak a közbirtokosságok szempontjából sincs túlzott jelentősége, hiszen valamennyi közbirtokosságnak tíz évre szóló erdőgazdálkodási üzemterv alapján kell működnie, legfentebb a nyersanyag köbméterenkénti ára változhat a piaci kereslet-kínálat függvényében. Azt azonban nem tagadják, hogy szívesebben együttműködnek egy Schweighofer méretű vállalattal, amely ugyan csak a jó minőségű fát vásárolja fel, de betartja a fizetési határidőket, másrészt a kisebb átmérőjű fát is átveszi, amit egy kisvállalkozó visszautasít, mert nem tud mit kezdeni vele.

Egy másik szabályozás életbe léptetése ígéri talán a leghatékonyabb megoldást: a Forest Stewardship Council (FSC) fatermék-tanúsítványának kötelezővé tétele, amelyet a Romániából bútort vásárló külföldi kereskedők rendszerint igényelnek.

Ördögi körnek tűnik: miután a Schweighofer gyárai hasonló papír nélkül is szép árat fizetnek a rönkfáért, az erdőtulajdonos vállalkozások többsége nem érdekelt a szigorúbb erdőgazdálkodást megkövetelő feltételekkel járó FSC-tanúsítvány megszerzésében.

Az igazi fény alig pislákol a zöld alagút végén.