Húsz év hosszú időnek tűnik, ha a saját életünk történéseire tekintünk vissza. Ám a történelemben ez nem több egy villanásnál. Húsz évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én valami alapjaiban változott meg. A világsajtó akkor azt harsogta, hogy a saját földjén támadták meg az Egyesült Államokat. Húsz év kellett ahhoz, hogy belássuk, ennél sokkal többről volt szó. Az a négy eltérített utasszállító repülőgép az egész nyugatinak mondott világot, a zsidó–keresztény kultúrkör országait támadta meg. Az az akció üzenet volt. Azt üzente, hogy az iszlám radikálisok csapást tudnak mérni bárhol, bármikor és bárkire. Ám húsz esztendővel ezelőtt az Egyesült Államok még képes volt felállni a megrendítő erejű támadás után. Megszületett a hazafias törvény, átszervezték a titkosszolgálatokat és hajtóvadászat indult a támadást kitervelő és irányító terroristák ellen. Az amerikai hadsereg pedig sikeresen foglalta el a radikális iszlamisták bázisául szolgáló Afganisztánt és űzte el a tálib vezetést.
Húsz év alatt több ezer amerikai és szövetséges katona – köztük hét magyar – élete árán, és persze dollármilliárdok felhasználásával többé-kevésbé sikerült stabilizálni az országot, és a radikálisokat visszaszorítani a vidéki falvak, távoli hegyek rejtekébe. A támadás legfőbb kitervelőjét tíz év után sikerült likvidálni. Az önbizalmát visszanyert Egyesült Államok 2011-ben elindította az arab tavasz néven elhíresült akciót, amellyel a közel-keleti és észak-afrikai arab országok sorát destabilizálták, ám a végeredmény messze nem volt sikeres. Káosz, polgárháború, gazdasági válság, milliós migráció lett a szomorú végeredmény.
Ennek az elmúlt húsz esztendőnek a lezárása pedig olyanra sikeredett, mint a kiindulópontja. Tragikusra. Az amerikai elnök és szakértőnek mondott tanácsadói úgy vonultatták ki Afganisztánból az amerikai és velük szövetséges erőket, hogy annak csak katasztrofális vége lehetett. A kabuli repülőtér ugyanolyan szomorú mementóvá vált, mint az ikertornyok. Jelképe lett az amerikai politika kudarcának. Szinte napra pontosan húsz évvel 2001. szeptember 11. után.
Napjaink legfontosabb kérdése, hogy mi következik ezek után és az milyen hatással lesz a mi életünkre. Nyilván a világ számos országában az agytrösztök lázasan keresik a választ. Forgatókönyvek sora születik, de szerintem egy dolog ma már biztos: az iszlám radikális eszméket képviselők térnyerése erősödni fog a következő években. Hiszen jogosan érzik úgy, hogy győztek. Az ölükbe hullott Afganisztán, ahol azonnal megkezdték a saría alapjain működtetett iszlám kalifátus kiépítését. Ez pedig már nem egy virtuális állam lesz, mint az ISIS kísérlete volt, hanem egy valódi államot formálnak a saját képükre. A legnagyobb félelem nem is az, hogy Afganisztán mivé válik, hanem az, hogy a példa mennyire lesz ragadós. Nem véletlen, hogy a szomszédos volt szovjet tagköztársaságok mozgósították hadseregeiket, Oroszországgal közösen hadgyakorlatokat tartanak. A türkmén, üzbég, tádzsik vezetés komolyan tart a radikális iszlám exportjától. Csakúgy, mint Oroszország és Kína. Hiszen mindkét nagyhatalom egyik legnagyobb belső problémája az iszlám terrorizmus. Ám a térségben talán a legfontosabb Pakisztán helyzete. Annál is inkább, mert egy olyan atomhatalomról van szó, amelyben több pastu él, mint Afganisztánban. Nem véletlen, hogy a pakisztáni titkosszolgálat vezetője már Kabulban tárgyal a tálibokkal, Irán pedig a siíta hazarák sorsa miatt figyel aggódva Afganisztánra.
A helyzet abszurditását jól mutatja, hogy a radikálisok kezébe került ország a külföldi – eddig jórészt nyugati – segélyek nélkül heteken belül csődbe mehet. A lakosság egy része már nemcsak a harcok miatt, hanem a gazdasági válság miatt is elhagyni készül az országot. Ha ez a hullám eléri Pakisztánt, Iránt, Törökországot, annak a szelét már Európa is érezni fogja. De lehet-e támogatni egy olyan rezsimet, amely felszámolja a nők jogait, terrorizálja a lakosságot, terroristáknak nyújt búvóhelyet? Ha pedig támogatjuk, akkor ki fogja azt garantálni, hogy a segélyekből nem a radikális iszlám exportját finanszírozzák, vagy éppen újabb nyugat elleni terrorakciókat? Ma még csak azt látjuk, hogy az afgán kivonulással egy dominó eldőlt. De azt nem, hogy ez még hány másikat dönt el. Mert a szomszédos országokon túl mi lesz az arab országokkal, mi lesz az öböl menti olajállamokkal? Ha ezekben a térségekben is megerősödik az iszlám radikalizmus, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. Ahogy Afrikában is egyre agresszívebben támadnak az iszlamista terroristák.
A sor végén még egy kérdést fel kell tennünk. Vajon milyen hatással lesz az afganisztáni fiaskó az európai iszlamistákra? Hiszen most azt látják, hogy hittestvéreik legyőzték az Egyesült Államokat és szövetségeseit. A francia, német, belga vagy svéd mecsetek félreeső zugaiban az interneten keresztül követik a tálibok sikereit, a radikális imámok pedig elmagyarázzák a lelkes fiataloknak, hogy az ő hitük erős, győzedelmes. Ha a nyugatiakat sikerült kiűzniük Afganisztánból, akkor első lépésként az ő lakónegyedeikből is sikerülni fog.
Persze lehet azt mondani, hogy ez egy negatív forgatókönyv. Bár úgy lenne! Ahhoz, hogy ez ne így legyen, egy erős, elszánt, dinamikus Egyesült Államokra lenne szükség. Ehhez képest a jelenlegi elnök csupán egy videóüzenetben emlékezett meg a húsz évvel ezelőtti tragédiáról. Mert így nem veszítette el a beszéd fonalát, nem tévesztette össze az országokat vagy ne adj isten, nem aludt el. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az előttünk álló évtizedek az értékrendek, életformák és ideológiák küzdelméről fognak szólni, és nem csupán a szavak szintjén.
Ebben a nem túl rózsás helyzetben azonban mégis maradt remény. Ha Budapesten sikerült úgy megrendezni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, hogy az a keresztény világ ünnepévé vált, akkor még nincs minden veszve. Több tízezer ember egy héten át ünnepelhetett békésen, Ferenc pápa látogatását sem zavarta meg semmi. Talán ez az a budapesti üzenet, amit látni és érteni kellene Washingtonban, Berlinben, Párizsban és persze Brüsszelben is.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
Borítókép: Iszlamista tálib milicista Kandahárban. Fotó: MTI/EPA
