Egykori pátriámban, Mátyásföldön az átlagosnál is elevenebb volt ötvenhat kultusza. 1991 nyaráig, a szovjet kivonulásig itt, a patinás, öreg fasor mellett, a hajdani Rákóczi-tisztiiskola területén terpeszkedett a Déli Hadseregcsoport főhadiszállása. Ijesztő volt az ide gányolt hatalmas drótkerítés mögötti óriási laktanya a sok ezer „ideiglenes” kiskatonával, a zabrált repülőtérrel, a tiszti családokkal, a velük érkezett sleppel… Szovjet világ volt Magyarországon. A helyi boltok némelyikén cirill betűkkel is hirdették a portékát. Egy torz negyed, egy történelmi kérdőjel Budapest közepén. Az ideiglenes állandóság fából vaskarikája. 

Amikor végre elvonultak a megszállók, a megüresedett laktanya néhány épületébe egykori ötvenhatosok költöztek. A megmaradt „pesti srácok”. Hogy miért éppen ide? Ők úgy mondták: megmutatni, hogy győztünk! Ráncos, idős emberekből állt a csapat, legtöbbjük hosszú éveket töltött börtönben, nem ritkán köztörvényesekkel összezárva. Ha a forradalomról beszélgettem velük, a szemük megfényesedett, volt, aki elsírta magát. Néha szinte hajba kaptak egymással a múlton, hogyan is volt a Tűzoltó utcánál, a Széna térnél, amikor a tank kiégett, elfogyott a lőszer… Egyikükkel, Csoszor Endrével, a Csoszival erős barátságba keveredtem. Tizenhárom kemény évet töltött a börtönben, cellatársainak nagyobbik fele bitón végezte, feje fölött kopjafa áll a 301-esben. Mikor róluk mesélt, mindig megfogta a karomat: „Azt nem tudhatod, milyen hangja volt a kicsapódó cellaajtónak, amikor hajnalban jöttek valakiért!”

Szaladnak az évek. Mára mind elmentek, Csoszi is, Wittner Mária is, Pongrátz Gergő is. Utóbbit a maga alapította kiskunmajsai 56-os múzeum udvarán vitte el a szíve. Annak a múzeumnak a kertjében, amelyet éppen ma, a forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulóján zárnak be, pusztán azért, mert – micsoda idők! – nincs, aki fenntartsa az épületet…