De nem csak a bojkottra kapható nehezen a magyar. Az őszödi beszéd által kiváltott tiltakozáshullámon, az oktatással kapcsolatos tüntetéseken és a – havi néhány száz forint kiadás rémképével riogató – netadó elleni demonstráción kívül csak szalmalángszerű tiltakozó akciókat tudunk felsorolni. A határon túli ügyek pedig még az itthoniaknál is kevésbé mozgósítják az embereket; mintha a ceausescui falurombolás elleni nagyszabású tüntetéssel minden patronját előtte volna a magyarság. Érhet minket bármilyen sérelem, az érdektelenség borítékolható. Márpedig egy magánvállalkozás elleni ítélet, de még a multicég soviniszta románoktól kölcsönzött szövege sem olyan horderejű ügy, mint például a Benes-dekrétumok jelképes megerősítése, a diszkriminatív szerb kárpótlási törvény vagy a népirtó Avram Iancu román nemzeti hőssé nyilvánítása – s ezeket is mind közöny fogadta.
Nem kedvező előjel a bojkott sikere szempontjából az sem, hogy egy párt nevéhez fűződik az akció. A „mindenki mindenki ellensége” közegben esély sincs arra, hogy szemben álló politikai erők egy kezdeményezés ügyében egymás mellé álljanak, még akkor sem, ha egyébként mindannyian szimpatizálnak a Csíkivel. És ne feledjük: a bírósági ítélet megszületett, fellebbezésnek helye nincs. A bojkott tehát itt már nem az érdekérvényesítés eszköze, hanem a bosszúé. A kérdés így főleg az, hogy mennyire édes a bosszú a keserű sörre.
