A figyelem középpontjában

Orbán európai megdicsőülése sem takarhatja el a külpolitikai stratégia hiányát.

A baj ezzel csupán az, hogy ettől a magyar külpolitika még nem látszik. Nem is látszhat, hiszen nem létezik. Mindent felülír ugyanis a belpolitika, pontosabban a hatalom megtartására összpontosító politikai technológiák. Ezekből a lépésekből kirajzolódik egyfajta közép-európai illiberális modell, ami azonban legfeljebb elfedheti a külpolitikai stratégia hiányát. Ne feledjük, hogy a migránsok feltartóztatására irányuló kampány is a lanyhuló népszerűséget volt hivatott feltornászni, bár az elvitathatatlan, hogy Orbán Viktor jó politikai érzékkel felismerte, hogy ebből a helyzetből jóval többet ki lehet hozni, mint azt eredetileg a Habony Művek gondolta.

Akárhogy is történt, annak csak örülhetünk, hogy Magyarország tényező egy Európát érintő komoly kérdésben. Ám még mielőtt mi is abba a hibába esnénk, hogy az elismeréssel és morgással keveredő nemzetközi figyelem eltakarná előlünk a lényeget, vizsgáljuk meg, mit lehet ebből nemcsak a kormány, hanem az ország javára konvertálni. S így már korántsem olyan rózsás a helyzet, hiszen külpolitikai téren egyelőre inkább csak a járulékos károkat láthatjuk.

De ne csak a dolgok árnyékos oldalát vegyük észre, kezdjük a pozitív hozadékkal! Kétségtelen ugyanis, hogy a migránskérdésben mutatott magyar határozottság mögé felsorakozott egész Közép-Európa, s ez a helyzet nemcsak Budapest régiónkban is erősen megroggyant reputációjának tesz jót, de egységbe kovácsolta a visegrádiakat is. Pontosabban fogalmazva felülírta a négy ország közötti nézetkülönbségeket, elfedte a különösen az ukrán válság nyomán elmélyült törésvonalakat. Sokat segített e fordulatban a lengyel kormányváltás is, hiszen Kaczynskiék győzelmével Varsóban is prioritást kap a regionális együttműködés gondolata, ráadásul immár messze nem csak Orbán Magyarországára zúdul a liberális Nyugat haragja. A szélesebb értelemben vett térség közös kihívásai egyengethetik a sokszor hullámzó szomszédsági kapcsolatokat. Még ha a kerítésépítés, pontosabban az ezt kísérő, ellenségképre építő retorika és az egyeztetés ebből fakadó hiánya súlyos sebeket ejtett is például a magyar– horvát viszonyon, s tovább rontotta a kapcsolatokat Ausztriával. Rosszabb lenne a helyzet, ha Szlovákiával nem találjuk meg ennyire e kérdésben a hangot, s az is nagy szerencse, hogy a szerbek nem túlságosan sértődősek, így Belgráddal még a kerítésépítés lázában sem sikerült igazán összevesznünk.

Ettől persze még tény, hogy a migránsválság kezelésében mutatott külpolitikai teljesítmény kritikán aluli. Nemcsak a szomszédokat sértettük meg azzal, hogy a határozottság leple alatt úgy viselkedtünk, mint elefánt a porcelánboltban, de a muszlimellenes retorikával kivívtuk a korábban stratégiai partnerként emlegetett törökök nemtetszését is. Valójában továbbra sem jó a megítélésünk Brüsszelben, s látványosan romlott a magyar–német viszony. A kormány ellenségképek erősítésére alapuló retorikájának célpontjában ugyanis az idén az Európai Unió és Németország állt.

Hallva a vezető hazai politikusok sokszor nemcsak ízléstelen, de a külföldi magyar érdekérvényesítést is alapvetően gyengítő megnyilatkozásait, azt hihetnénk, hogy nem a két legfontosabb partnerünkről van szó. Az európai integráció ugyanis nemcsak értékválasztást jelent, de problémái ellenére olyan védőhálót is, amely nélkül az oly sokat emlegetett fejlődés is másképp alakulna. A pragmatizmusnál maradva ugyanígy újsütetű büszkeségünket, a GDP növekedését is elfelejthetnénk, ha Berlin is átvenné a budapesti tempót, s állami parancsszóval tessékelné egy országgal odébb az Audit és a Mercedest. S akkor arról még nem beszéltünk, hogy az ukrán válság kavarta viharban másfél éve még éppen Németország árnyékába akartunk behúzódni, az év elején – Putyin budapesti vizitjét kiegyensúlyozandó – még Merkelt is idecsalogattuk, most pedig már Ákost is leverjük rajtuk.

Mindez persze csak azt igazolja, hogy olyan, mint külpolitikai stratégia, nincs, mindent maga alá gyűr a hatalom megtartására koncentráló gondolkodás.

Ez motiválta a tavaly végletesen megromlott amerikai kapcsolatok kiegyensúlyozásának szándékát is. A kiszámítható kiszámíthatatlanság jegyében gyorsan küldtünk az Iszlám Állam elleni amerikai koalícióba 150 katonát, amely lépést a világpolitika utólag igazolta is, csakhogy ezúttal sem ez volt a fő cél.

A washingtoni bírálatok néhány hónapra el is halkultak, év végére azonban ismét felerősödtek. A kirajzolódó logika szellemében most hazahívjuk őket? Avagy ennyire már nem vagyunk szuverének? Mindezt ellensúlyozhatná, ha sikereink lennének a hangosan meghirdetett, majd csendesen elfelejtett keleti és déli nyitásban, de még a nyugat által oly sokat bírált orosz viszonylatban sem tudunk sok újat felmutatni. Ha csak azt nem, hogy februárban itt járt Putyin, amely szintén Budapestre irányította a világ figyelmét. Igaz, ezúttal Orbán Viktor is meglett volna e nélkül.