„Egy zsidó kislány fürdik, szappannal dörgöli magát, és közben azt dúdolja: trallala-trallala, miért nem habzol, nagypapa?”
Ezt a „viccet” vittem haza az iskolából valamikor a nyolcvanas évek elején, úgy tizenegy éves korom táján. Ekkor tudtam meg, hogy édesanyám ágáról zsidó származású vagyok. Korosztályomból sokan hasonló módon ismerték meg a holokauszt rémtetteit.
Soha nem felejtem el szüleim reakcióját, ahogy anyám felül az ágyban, mintha darázs csípte volna meg, és apám szomorúan kétségbeesett arcát. Megijedtem, és nem értettem, mi történik. Leültettek és sokat meséltek. Megrázó és megalázó érzés volt, de hatásos.
Kicsit haragudtam is, hogy miért csak most mondják el. Megtudtam, hogy Péter bácsit hatéves korában az édesanyjával együtt a Dunába lőtték. Őt nem érte találat, az anyukáját igen, de sikerült kiúsznia a gyermekével, átadni őt a Vöröskereszt megbízottjának (nagyapámnak), aki biztonságos helyre vitte.
Lujza néni már nem volt ilyen szerencsés, a házuk kiürítéséről megkapták az információt, a családja elmenekült ugyan, de ő visszament valamiért. Elfogták és meggyilkolták. Dezső bácsit és egész családját vidékről hozták Pestre, hogy onnan vigyék tovább őket a koncentrációs táborok valamelyikébe.
A pesti várakozás közben átment a szomszéd vágányon álló vonatra, mert el akart búcsúzni a barátaitól. Ez mentette meg az életét. Az ő vonata elment Auschwitzba a családjával, akik mind meghaltak, őt a barátaival más táborba vitték, ahonnan vele együtt sokan hazatértek.
A holokauszt innentől rendszeres téma lett a családomban, majd a közéletben is egyre több megemlékezés szólt róla, irodalmi és történeti műveket ismertem meg, dokumentum- és játékfilmek, színdarabok sora állított emléket neki. Nehezen bár, de lett emlékközpont is, ami bázisa a történeti kutatásoknak és a téma megismertetésének.
Az emberi természet legaljasabb oldaláról ismertünk meg történeteket, például arról a nyilas keretlegényről, aki még a társait is elborzasztotta kegyetlenségével. Perirataiból kiderül, hogy zsidó házak kiürítésekor élvezettel dobálta ki a gyerekeket az ablakon vagy csapkodta falhoz a csecsemőket.
A rendszerváltás utáni években nemcsak a történelmi emlékezet és a kulturális élet vált színessé és mozgalmassá, hanem szélsőséges irányzatok is megjelentek. Kisebb csoportok tömege mutatta meg magát az utcákon, köztereken, sokszor zagyva mondandójuk eljutott a nyilvánosság tereibe. Politikai erők szimpatizáltak velük, mások felléptek ellenük.
És szinte azonnal politikai eszközzé is vált a holokauszt témája. A nem szélsőséges pártok egymás között is elkezdték használni ezt az eszközt, pontosabban a bal- és liberális oldal igyekezett a mérsékelt jobboldali pártokat összemosni a szélsőségekkel.
Az első ijedtség után hamar megszoktuk és helyén kezeltük a szélsőségek jelenlétét, úgy tűnt, nem képesek többségbe kerülni, de még csak jelentős politikai tényezővé válni sem. Aztán a kétezres évek elejére szinte teljesen eltűntek. Azt hittük, fiatal demokráciánk megszabadult egy gyermekbetegségtől, viszonylag gyógyultan fejlődhet tovább. Óriási tévedés volt.
A szélsőségek kínálat nélkül maradt piacán megjelent a Jobbik, professzionális szervezéssel terelte egy közösségbe az erre fogékony embereket, valamint jó érzékkel adott szélsőséges válaszokat a balliberális kormány gyengeségeire, a rendszerváltás veszteseinek sérelmeire, a szociális és etnikai feszültségek frontvonalában élők félelmeire.
Az ismert pártszervezési eszközökön kívül kreatív ötletekkel erősítették a bázisépítést. Zászlóshajóként létrehozták félkatonai szervezetüket, a Magyar Gárdát, amellyel az állam egyik leggyengébb pontjára, a rendvédelemre mutattak rá. A nyilas keretlegényekre hajazó egyenruhások tömeges vonulásait, erődemonstrációit adták válaszul a problémára.
Voltam olyan cigánytelepen, ahol csaknem kétezer gárdista és Jobbik-szimpatizáns vonult fel fáklyákkal. A kicsiny telepen kétszázötven ember élt. Ott ez a szélsőséges tömeg betöltött mindent, a cigányozó, mocskolódó kiabálások hatására elbújt kisgyerekek bepisiltek rettegésükben.
Nagymamám naplójában van egy hasonló élmény leírva, ahogy a zsidó iskolába üvöltenek be antiszemita fenyegetéseket a harmincas évek végén.
A Jobbik pártszervezésének kommunikációs támasza a kuruc.info nevű portál volt, amelyről az ország minden pontjában megtudhatták a szimpatizánsok, hogy hol és milyen sérelmek értek igaz magyar embereket, vagy azt, hogy miért kamu a holokauszt.
Ha valaki beüti a keresőbe a nevem, eredményként azt kapja, hogy a romák ellen elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatos nyilatkozatom miatt neveznek zsidó hazaárulónak. Ha az Auschwitz szót írjuk be, cikkek tömegei jelennek meg, amelyekben náci hangvételű írások foglalkoznak a témával.
Kertész Imrét holokausztbohócnak nevezik, olyan címeket adtak rovataiknak, mint Holokamu, Cigánybűnözés, Zsidóbűnözés. Az egyik cikkük örökre bevésődött az emlékezetembe, a szokásos mocskos hangvételüket is felülmúlva viccelődnek az auschwitzi rámpán sorakozó áldozatok fotóján.
Miközben mindezt leírom, kapom a telefont egy barátomtól, aki baloldaliként bízott még kicsit abban, hogy az MSZP kongresszusa józanabb hangjai és Frans Timmermans jelenléte egyértelműsítik a szélsőjobboldali párttól való elhatárolódást, a készülődő választási együttműködés szándékától való elállást. Csalódottan mondja, hogy a párt teljes mellszélességgel kiáll a Jobbikkal való együttműködés mellett, indokuk az, hogy már a Fidesz a szélsőséges, nem a Jobbik.
Az MSZP (és a DK) bázisának fontos része a szüleim generációjából azok, akik a hagyományos baloldaliságot vallják magukénak. Ők azok, akik a ballib kormányok szegényellenes és időnként rasszista és cigányellenes megnyilvánulásai ellenére is fegyelmezetten mentek szavazni rájuk.
Ők azok, akik elnézték baloldali és liberális pártjaiknak, hogy a kis keresetű munkavállalók érdekei helyett a nagytőke érdekeit képviseljék inkább. És most ezen emberek azok, akik a baloldaliság utolsó megmaradt értékét, az antifasizmust és náciellenességet is félreteszik, mert a párt most ezt tartja helyes iránynak.
Most nem számítanak nagyszüleink és dédszüleink tragédiái, most az a hazugság is elfogadható, hogy a Fidesz szélsőségesebb lenne a fent leírt bűnökben fogant és azokat egyértelműen soha meg nem tagadó Jobbiknál. Csak az a fontos számukra, hogy a kisfiúsan mosolygó nagymamák kedvencét, Karácsony Gergelyt lássák a főpolgármesteri székben. Az se számít, hogy ezért cserébe vidéki kisvárosok és falvak roma lakosainak lehet Orosz Mihályhoz hasonló jobbikos polgármestere.
Ők azok, akik azzal vádolják Orbán Viktort, hogy gyűlöletre építi a hatalmát, egy kijelölt ellenség képével uszítja híveit, miközben ők menetelnek a kijelölt ellenség, Orbán gyűlöletének zászlaja alatt a neonácikkal való együttműködés felé.
A szerző volt szociális munkás és jogvédő
