A józan észtől független bíróságok

Csak a népmesék feltételezik, hogy a törvény összhangban van az erkölcsi renddel?

Magyarország alaptörvényének 28. cikke szerint „a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. A polgári perrendtartásról szóló törvény 2. paragrafusának (1) bekezdése szerint is az a bíróság feladata, hogy a feleknek „a perek tisztességes lefolytatásához és észszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse”. A polgári jog alkotói tehát feltételezték, hogy az észszerűség (józan ész, gazdaságosság) és a tisztesség (közjó, erkölcs) fogalmai nem szorulnak további magyarázatra. Ebből következik, hogy a polgári törvénykönyv nem egy vájt fülű kisebbség, hanem a többség számára rendeltetett: az utóbbinak is meg kell értenie, mert csak akkor tarthatja tiszteletben.

Ezzel szemben három évtized leforgása alatt három teljesen különböző tárgyú – de minden politikai felhangtól mentes – polgári perben magam is azt tapasztaltam, hogy az alaptörvény alapfogalmait a bírósági gyakorlat nem ismeri. Alapfokon mindhárom pert elvesztettem, majd végül mindhármat „megnyertem” ugyan, de az egymásnak ellentmondó bíróságok eljárása mindegyik esetben tűrhetetlen – észszerűtlen és tisztességtelen – volt.

Összesen 21 (azaz huszonegy) bíró több mint 15 (azaz tizenöt) éven át küzdött a józan ész és a jogszabályban előírt észszerű idő ellen. Megtettek mindent, hogy minél hosszabb kerülő úton jussanak el ugyanoda, ahonnan elindultak – miközben hivataluk sajtószóvivői nem győztek panaszkodni a bíróságok túlterheltségére, valamint függetlenségük újabb és újabb sérelmeire. Egyfolytában mosdatták a szerecsent, de az csak fekete maradt, pedig még néhány ügyész is besegített. Fütyültek a perrendtartásra, és az erkölcsös cél őket kötelező szolgálata helyett (olykor ügyvédi segédlettel) inkább szakbarbár szokásokat követtek. Tudományuk jobbára szakkifejezésekre szorítkozott, amiket arra használtak, hogy a peres feleket (jogbiztonság helyett) a végsőkig bizonytalanságban tartsák. Ha az utóbbiak valamelyike bátorkodott a sorozatos jogszabálysértések ellen tiltakozni, akkor még meg is büntették, vagy jobb esetben válaszra sem méltatták – legföljebb annyira, hogy forduljon ügyvédhez.

Az általam emiatt fölkeresett 7 (azaz hét) ügyvéd viszont kivétel nélkül óva intett attól, hogy jogszabályokra hivatkozzak, és ezt vagy azzal indokolták, hogy „nem szokás”, vagy azzal, hogy a polgári törvénykönyvet (én, ostoba polgár) úgyis csak félreértem. Hasztalan bizonygattam, hogy a jogszabályok értelmezése inkább nyelv-, semmint jogtudományi kérdés, amelyet vitás esetekben a jogalkotó lenne hivatva eldönteni, ezzel egyiküket sem sikerült meggyőznöm. Végül egy perdöntő jelentőségű miniszteri rendelet esetében az illetékes minisztériumtól állásfoglalást is kértem. Azt a választ kaptam, hogy – ellentétben az első- és másodfokú bíróságok (továbbá valamennyi hozzájuk alkalmazkodó ügyvéd) „szakvéleményével” – a rendelet egyértelműen úgy fogalmaz, ahogy azt én értem – ám ezt a tájékoztatást a bírósági eljárás során nem használhatom fel, mert „a jogszabályok értelmezése a jogalkalmazók feladata”.

A kör tehát bezárult: a „jogalany” kiszolgáltatottsága teljessé vált. A kolozsvári „jogalkalmazót” manapság maga Mátyás király sem vonhatná felelősségre. Jogorvoslatot kizárólag taláros berkekben kereshetne, ahol pedig – mint tapasztaltam – inkább „a talár becsületét”, semmint az igazságot védik. Ami valóban tűrhetetlen.

A szerző nyelvtanár, műfordító

###HIRDETES2###