A liberalizmus, amikor már rombol

Az egyén szabadsága addig terjed, amíg az a mások szabadságát nem korlátozza.

A klasszikus liberalizmus alapvető kiindulópontja volt, hogy az egyén emberi és állampolgári jogai nem veszélyeztethetik mások életét és biztonságát. Vagyis, másképp fogalmazva: a liberalizmus klasszikus kitételei szerint az egyén szabadságának is vannak korlátai és határai, mégpedig a többi ember szabadsága. A „többi ember” pedig lehet egyén, de lehet egy közösség is, legyen az egy civil értékközösség, egy város lakossága, egy nemzet vagy éppenséggel az emberiség.

A klasszikus liberalizmus tehát még elfogadta, hogy az egyén nem áll a közösség, például egy nemzetközösség felett, az egyén jogai nem állnak a nemzetközösség jogai felett, igaz, a nemzetközösségnek, az államnak is tiszteletben kell tartania az egyén szabadságjogait. Ez a kölcsönösség, pontosabban kölcsönös önkorlátozás az egyén és a közösség között az, ami egyensúlyban tart egy társadalmat, egy országot, egy nemzetet, s ebben az esetben válik működőképessé maga a demokrácia, mint emberi közösségek együttműködésének az eddig megtalált legigazságosabb formája (vagy Chuchill után: a legkevésbé rossz formája).

A mai, velejéig eltorzult liberalizmus azonban felrúgta ezt az alapelvet, és lényegében abból indul ki, hogy az egyén szabadsága felülír mindent, az egyéni szabadságjogok a közösség jogai felett állnak. Az egyén korlátozhatatlan, sem kulturális, sem politikai, sem vallási, sem morális, sem szexuális jogok és normák nem szabályozhatják.

Ez pedig azt jelenti, hogy állandóan újabb és újabb kisebbségi, egyéni jogok keletkeznek, a jog általános, közösségi normából egyre inkább újabb és újabb kisebbségekre és egyénekre szabottá válik, újabb és újabb „egyéni jogok” keletkeznek abból adódóan, hogy újabb és újabb egyéni szokások, eltévelyedések és őrületek próbálják magukat érvényre juttatni és azokból az eltévelyedettek maguknak jogot faragni. Így jutunk el ­odáig, hogy lassacskán már százféle szexuális beállítottságot ismernek el liberális körökben, s ezek száma egyre inkább növekszik, hogy házasságot már nem csak egy férfi és nő köthet egymással, hogy a semleges nem is már jogokkal rendelkezik, s már látszik az a végtelenül bornírt és torz törekvés is, hogy a pedofilok szexuális érdeklődése is lassan mint egy újabb elismert „egyéni jog” jelenjen meg.

És itt jutunk vissza „A védekezés a saját döntésem” német tüntetéseken felmutatott molinóhoz. Ugyanis ebben mutatkozik meg talán a legdurvábban, hogy a mai, az abszolút individualista liberalizmus immáron közveszélyessé, közösségeket rombolóvá, életeket veszélyeztetővé vált. Hiszen mit is üzen ez a molinó a világnak? Azt, hogy az egyén dönt a saját életéről és a haláláról is, ő dönti el azt, hogy akar-e védekezni a vírus, a megfertőződés ellen, akar-e maszkot felvenni, elmegy-e tömegrendezvényekre vagy sem, tart-e hatalmas bulit éjszaka a baráti társaságban, betartja-e a másfél méteres távolságot és így tovább.

Ez lenne az egyén szabadsága, maga a totális szabadság. De valójában ez nem más, mint a halál szabadsága.

Ezek az emberek nem értik meg, hogy a védekezés semmibevétele nem a totális szabadság, hanem a mások szabadságának gyilkos korlátozása. A legnagyobb önkény, méghozzá az egyén önkénye, amely mások pusztulását idézheti, idézi elő azzal, hogy potenciális vírusterjesztővé válik abban a közösségben, ahol él. Ez ellen kell felvennünk a küzdelmet, méghozzá kompromisszumok nélkül, mert ha nem tesszük, valóban megvalósul a fukuyamai „történelem vége” tétel. De az nem totális szabadságot fog jelenteni, hanem totális pusztulást.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója