A negyedik ipari forradalom kora

Új gondolkodásra van szükség – de mennyire vagyunk felkészülve a változásokra?

OECD-elemzések bizonyítják, hogy régiónkban a magyar gazdaság kapcsolódik legszorosabban a multinacionális, különösen a járműipari láncokhoz. Ezeknek a láncoknak tipikusan összeszerelő üzemeik működnek Magyarországon. Ezek a cégek a digitalizáció és robotizáció során maguk is át fognak alakulni. Áttervezik és újraépítik műveleteiket, kapcsolatrendszerüket. A magyar kormány jelentős mértékben járul hozzá ehhez az alacsony társasági adóval, a különböző támogatásokkal, pályázati lehetőségekkel, egyéb kedvezményekkel. A létrehozott duális szakképzési rendszer elsősorban a ma még hagyományos működés megkönnyítését szolgálja az adott munkákra kiképzett emberek gyors rendelkezésre bocsátásával. Ám semmilyen biztosíték nincs arra, hogy ezek a cégek, amelyektől gazdaságunk és exportunk teljesítménye ma erőteljesen függ, az összeszerelő üzemeik robotizálása és a szűk szakmai területre kiképzett munkavállalók elbocsátása után az új, igényesebb munkahelyeket nálunk – és nem máshol – hozzák majd létre; azzal együtt, hogy a magyar állam folyamatosan jelentős támogatást ad nekik.

Ugyanakkor, ahogy azt szintén nemzetközi és hazai elemzések is bizonyítják, a hazai kisvállalati szektor, amely a digitális tudás elsajátításával az új, dinamikus hálózatokba való bekapcsolódásra vagy az elektronikus kereskedelem segítségével akár jelentős exportteljesítményre is képes lehetne, egyáltalán nincs felkészülve a változásokra. Nem is kap ehhez rendszerszerű és érdemi segítséget. A „digitális jólét” programja, ha lehetővé teszi is a széles sávú internetelérést, csak a technikai feltételeket javítja.

Egy amerikai elemzés rámutat: egydollárnyi technikai beruházáshoz legalább ötdollárnyi tudásberuházásra van szükség ahhoz, hogy a technikai lehetőségeket hatékonyan lehessen hasznosítani. Ez azt jelenti, hogy a tudásszint emelésére a kisvállalati szektorban is szükség volna. De nem úgy, hogy a kisvállalatok munkavállalóinak képzését a versenytárs multicégekre bízzuk, amelyek ennek során kicsemegézhetik és átcsábíthatják magukhoz a kis cégek legjobb szakembereit. Ausztriában például komoly állami oktatóhálózat segíti a kisvállalkozások fejlődését, állandó továbbképzését. Hasonló megoldások vannak más fejlett országokban, közöttük az USA-ban is.

Fontos a sikeres kapcsolódáshoz az együttműködő szereplőkkel jellemezhető fejlesztési környezet, vagy szakmai kifejezéssel a megfelelő ökoszisztéma megléte is. A gyors változások gyors és rugalmas állami döntéseket igényelnek. Ha egy kisvállalat által beadott pályázatra a válasz több hónap múlva érkezik meg, az olyan idő- és piacvesztéssel járhat, amely kétségessé teszi, hogy egyáltalán érdemes-e még a dologba belekezdeni. Úgy is fogalmazhatnánk: a bürokrácia az innováció halála.

A sikeres változásokat segítő sikeres ökoszisztéma jellemzője a cégek és az állam együttműködése mellett az oktatási és kutatási intézmények, valamint a civil társadalom bevonása a folyamatba, gondoskodva arról, hogy a jó ötletek felszínre kerülhessenek, megvalósulhassanak. Ez az együttműködés dinamizálja a gazdaságot, megkönnyíti az innovációt, vagy ahogy a közgazdászok fogalmaznak: lehetővé teszi a nyitott, egymástól való tanulásra, együttműködésre épülő innovációt. Ehhez bizalomra, erős társadalmi tőkére van szükség.

Visszatérve a magyar gyakorlatra: a jelenlegi állami lépések, az „Ipar 4” témával foglalkozó testületek, programok inkább kiemelnek ágazatokat, és azok támogatásától remélik a magyar gazdaság és társadalom sikeres bekapcsolódását a folyamatba. Sok az egyedi lépés, jelentősek a ráfordítások, de ahhoz, hogy a változások nyertesei legyünk, a gazdaság valamennyi szereplőjét, az egész társadalmat mozgósítani kellene. Nem segíti ezt, ha az ország nyugati részén jelentős állami ráfordítással létrehozzuk a legkorszerűbb informatikai technológiát alkalmazó tesztpályát az autóipar számára, miközben a keleti országrészben sok kisvállalkozásnak még bankszámlája és internet-hozzáférése sincs. A multiláncok jelentős támogatása az ő átalakulásukat segíti, de naivitás azt várni, hogy ezek a cégek megoldják kisvállalkozásaink és lemaradt régióink felzárkóztatását.

Ez az állam feladata – és a módszer a létrejövő új munkahelyek igényeinek megfelelő képzés, a humántőke-fejlesztés és a kisvállalati szektor megerősítése. Ehhez a pályázati rendszert is sokkal inkább a hazai kisvállalkozások fejlődésének szolgálatába kellene állítani, gyorsabbá, hatékonyabbá téve; az átfedéseket kiszűrve, megkövetelve a valós eredményeket. A teljes oktatási, képzési, továbbképzési rendszert a gondolkodó, kreatív, problémamegoldó, együttműködésre, kommunikációra képes emberek alkotó közösségévé kellene változtatni, mert ezekre az úgynevezett puha képességekre lesz igény a létrejövő új munkahelyeken.

A vállalkozói és tudástőkébe való tudatos, jövőorientált, rendszerszemléletű, területileg is összehangolt beruházások nélkül a technikai beruházások sem hasznosulhatnak. Így nagy valószínűséggel megint kimaradhatunk egy komoly modernizációs lehetőségből. Kiegyensúlyozottan, egyenszilárdságúan fejlődő, egyre jobb munkahelyeket kínáló ország helyett a periférián részeredményeket elérő, a versenyképességet továbbra is olcsó munkaerőre építő pozícióban maradhatunk.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár