Turizmus és populizmus

Félő, hogy a mainál nagyobb krízisekhez vezethet az embertömegek vándorlása.

A külföldiek számára Velence, Firenze, Róma vagy Nápoly nem önmagáért volt érdekes. Nem a jelent, hanem a múltat keresték, ezzel a nemzeti érzés kialakulásának hajnalán akarva-akaratlanul megsértve számos itáliai polgár érzését. Itália jóval az olasz egyesítést követően, a XIX. század végén is az antik, reneszánsz és barokk kori művészeti emlékek miatt vagy a katolicizmus központjaként volt érdekes. Hiába indult el Olaszországban a XIX. század végétől az iparosítás, hiába kezdtek neki a gyarmatosításnak, a milánói acélkohók nem versenyezhettek Velence lagúnáival, a római Colosseummal, a nápolyi San Carlo színházzal vagy a pompeji romokkal. Sok olasz lázadozott a gondolat ellen, hogy Olaszország a ciceronék (idegenvezetők) országa legyen, mintha még mindig a Risorgimento (az olasz újjászerveződés) előtt lennénk.

A turizmus még Mussolini éppen felemelkedőben lévő mozgalmára is hatással volt. A fasizmus célja az új Itália és az új olasz ember kikovácsolása volt. Mussolini törekvése nagyrészt a múlt tagadásából táplálkozott. Nem kellett fasisztának lenni ahhoz, hogy valaki elégtételt érezzen azért, mert a Duce igyekezett megtisztítani Róma és Nápoly utcáit a turizmusra ráépült utcazenészektől és csavargóktól. Mussolini és Marinetti, a futuristák vezetője nem csináltak titkot abból, hogy gyűlölik azokat az olaszokat, akiknek fontosabb a múlt, mint a jövő, értékesebb egy múzeum vagy egy szobor, mint egy acélkohó vagy egy olasz gyártmányú versenyautó. Ahogyan a Duce fogalmazott: „Le kell kaparnunk és el kell távolítanunk azt az üledéket, amely az 1600 és Napóleon felemelkedése közti szörnyű évszázadok politikai, katonai és erkölcsi romlása során az olaszok jellemére és gondolkodásmódjára rakódott ( ) De ez a hanyatlás, amit a dekadencia évszázadaiban elszenvedtünk, még mindig sorsunkra nehezedik, márpedig a nemzetek tekintélyét, ahogy a múltban, úgy ma is, szinte kizárólag a katonai dicsőségük, fegyveres haderejük szabja meg.” A fasiszták és a futuristák gyűlölettel gondoltak mindenre, ami Olaszországot a külföld előtt kisebbrendű hatalom pozíciójában tünteti fel. Elsősorban a múlttal kívántak leszámolni. Céljuk a turizmusnak kedves, kedélyes, lezser Olaszország szétverése, az idegenvezetők, utcazenészek és múzeumok Olaszországának eltüntetése volt. Ahogyan Mussolini maffiaellenes harca, ez is megtört persze az olasz mikrotársadalmak szívós ellenállásán.

Mussolini fasisztáihoz és Marinetti futuristáihoz hasonlóan gondolkodott az osztrákok jelentős része a két háború közötti Ausztriában is. Az anschluss iránti vonzalom részben abból nyerte erejét, hogy az osztrákok jelentős része nem kívánt a fogadósok országává válni: egy olyan országgá, ahol hegyi házakban, alpesi tájakon tiroli népviseletbe öltözött gazdák hajlonganak az angol és amerikai turisták előtt, mint az amerikai Délen a fekete háziszolgák az urak előtt. Az osztrák, pontosabban nagynémet nacionalistáknak fölforrt a vérük, ha erre gondoltak. Az 1950-es években Kuba a szerencsejáték és prostitúció fellegvára, a szórakoztatóiparban és szórakoztatóturizmusban érdekelt amerikai maffia játszótere volt. Az a fensőbbséges gőg és alig leplezett megvetés a latin mentalitással szemben, amelyet a szigetet elözönlő észak-amerikaiak, kisebb részben európaiak tanúsítottak a kubaiakkal, mindennél nagyobb érvet jelentett a megalkuvó Batista-rendszer ellenzéke számára.

Még nem kellően elemzett jelenség a politikatudományban, hogy a turizmus egy bizonyos jellege hogyan hat a turizmustól függő ország(ok) politikai mozgalmaira, mennyiben befolyásolják azok erősödését és gyengülését. Napjainkban, a tömegturizmus korában több ember utazik a világban, mint bármikor, és ez akarva-akaratlanul nehézségekkel, feszültségekkel jár helyiek és őslakosok, illetve a turizmusból élő középrétegek és bizonyos tradicionális csoportok között. Sőt, a középrétegek egy része hajlamos a turizmus és árnyoldalainak kritikájára. Ugyanis egy öntudatos polgár nem feltétlenül arra büszke, amit egy odalátogató turista érdekesnek talál, és nem feltétlenül akarja, hogy vendége a közkeletű sztereotípiákat vigye haza. Balaton, gulyás, puli, puszta – ismerős probléma? Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a leegyszerűsített, populáris, idegenek számára is könnyen befogadható, egyoldalú sablonok mindig több embert mozgatnak meg, mint a legújabb ipari és technológiai teljesítmények, vagy akár a kortárs magas kultúra.

Mindenfajta turizmus hatást gyakorol a politikára, legyen szó a velencei műemlékturizmusról, az egykori kubai szerencsejáték-turizmusról, a thaiföldi szexturizmusról vagy a budapesti italturizmusról. Félő, hogy a probléma szőnyeg alá söprése a mainál nagyobb krízisekhez vezethet, és a harmadik világban – ahol a turizmus a bevételek tetemes részét termeli – a Nyugat-ellenesség ideológiai megalapozására is alkalmas. Nehéz dekadensebb látványt elképzelni a részegen, saját piszkában fetrengő, pénzes turistánál. A közel-keleti és észak-afrikai emberek jelentős része abból a képből nyeri véleményét a Nyugatról, amelyet az európai turisták közvetítenek. Csoda-e, hogy bizonyos nacionalista felhangok kísérik a tömeges turizmust – az érthető lokálpatrióta érzelmeken kívül? Úgy tűnik, a világszerte terjedő populizmus nem független az emberek tömeges mozgásától, de ez nemcsak a bevándorlásra vagy a menekültkrízisre, hanem a turizmusra is vonatkozik.

A szerző történész, politológus