„Pista Contenta” számos alkotásában megfogalmazódik a kormány és a nacionalista pátosz kritikája, és ez rendjén is van. Van helye az iróniának akár nemzeti tragédiák témájában is: mondjuk a felnégyelt emberkét mintázó Koppány-sütőforma tényleg vicces. Csak hát az egykori vezér ötvenedik unokája sem él már, míg a holokausztnak vagy Trianonnak a mai napig sajgó sebei vannak az elpusztított vidéki zsidóság, a fél évre rá lemészárolt délvidéki magyarok vagy az öt generáció óta facsargatott határon túliak képében. A már beforrt vágások hegeit halványíthatja az irónia ecete, nyílt sebbe önteni viszont furcsa gyógymódnak tűnik – az áldozat felszisszenésén megdöbbenni meg legalábbis az empátia hiányát mutatja.
Nem gondolom, hogy az uruguayi művész Trianon party mix tálja szándékosan olyan ízléstelenül kegyeletsértő akart lenni, mint mondjuk a slawiecicei fiúk a maguk piknikjével. Lehet, hogy ez egy őszinte gesztus a posztmodern groteszk nyelvén. Az is elképzelhető, hogy a békediktátum következményei olyan távoliak az alkotó számára, hogy ő már csak a heget látja, és bele sem gondol, hogy másnak nap mint nap tépkedi fel a sebet a mindennapos megaláztatás. Pedig ha valamire szükség volna a sérelmek feldolgozásához, az az empátia. Főleg a közelmúlt eseményei kapcsán, amelyeknek következményei ma is velünk élnek, sokaknak mindennapi tapasztalatként. Hogy egy pofon mennyire fájt, azt pedig csak az tudja, aki elszenvedte – és ebből a szempontból lényegtelen, hogy zsidózás vagy bozgorozás kíséretében kapta.
