Fáj a szívünk, zokog a lelkünk. Pedig ünnepelnünk kellene, mert véget ért egy régóta tartó emberkísérlet, melyben az internacionalista művésztípust akarták kitermelni. Több-kevesebb sikerrel. Ünnepelnünk kellene, mert kihúzták a piros-fehér szalagos kommünárok alól a színpadi deszkát. Szóval egy színpadot siratnak ma Magyarországon, különösen a HVG-ben.
De mit is siratnak?
Ronda széksorok, elavult színpadtechnika, vidéki gyárvárosok kommunista színpadának miliőjét, mert mást nem lehetett érezni az Ódry Színpad termében. Mely egykor imaterem volt. De manapság Thália temploma helyett inkább Thália istállójának tűnik. És míg egyeseket a „történtek” – mármint az, hogy az ingatlant visszaadják eredeti tulajdonosának, a református egyháznak, és az egyetem új, korszerű épületekbe költözik – a ’30-as évekre emlékeztetik, minket inkább a rendszerváltás óta el nem végzett istállókisöprésre.
Kilométeres cikkben, szívfájdító módon siratják az Ódry Színpadot, de ez az álszentimentális rekviem egy bűnben fogant színpadért szól. Mert bűnben fogant, hisz a Színház- és Filmművészeti Főiskolát lényegében a magyar művészet megerőszakolására hozták létre, kísérleti labornak, melyben a szerves magyar kultúrát akarták valamiféle internacionalista álművészettel helyettesíteni. Amikor még 1948-ban meghirdették a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, akkor az alapító szövegben benne volt, hogy nemzeti burokban szocialista eszmék ábrázolása szükséges:
„E művészek hivatása, hogy a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően alakítsák ki az új magyar színház- és filmművészetet, amely formájában nemzeti, tartalmában szocialista, minden műfajában híven tükrözi a valóságot, és amely a Magyar Népköztársaság szocialista építő munkájának optimizmusát sugározza.”
(A minisztertanácsi rendelet szövegét a Magyar Közlöny 1949. november 5-én közzétett száma tartalmazza.)
Hát nem csoda, hogy az alapító okiratban a tanszékek között elsőül szerepel a marxizmus–leninizmus tanszék? Lenin-szobor alatt hirdették meg az új tanokat, és bár Lenin szobra azóta kikerült onnan, a dohos eszmeisége bennragadt. Mindent, amit tudni kell erről az emberkísérletről, az elhangzott a Színház- és Filmművészeti Főiskola 1950. szeptemberi félévének megnyitóján. Akkor ugyanis Pudovkin orosz – helyesebben szovjet – filmrendező mondott beszédet az ifjú színésznövendékeknek. Érdemes idézni egy korabeli újságtudósítást:
„Személyes, élő példát kell mutatnotok, és ez ad hatalmas erőt a művészetetekben gyönyörködő tömegeknek. Sztálin a lélek mérnökeinek nevezte a művészeket. El lehet-e képzelni nagy feladatok előtt álló üzemet rossz mérnök vezetése alatt? Az ilyent – helyesen – elkergetik a gyárból a dolgozók. Azt a művészt, aki azért megy a nép közé, hogy utat mutasson neki, segítsen a termelő munkában és rosszul készül fel erre a feladatra, a nép – helyesen – elkergeti.”
Valamint:
„Abban az időben, amikor a Szovjetunióban még nem voltak művészeti főiskolák, az első filmgyárainkat sem építettük még fel, Lenin már megmondta: »Minden művészet közül legfontosabb számunkra a film.« Miért? Mert Lenin zseniális előrelátásával már akkor, amikor még nem teremtődött meg a szovjet filmművészet, látta, hogy a film milyen óriási szerepet játszik, elsősorban az emberek nevelésében. Mind a film, mind a színház az élő példa hatalmas erejével hat az emberekre.”
Jól tudták ezt Pudovkin magyarországi elvtársai is, hisz ők a kultúrát fegyvernek, társadalomformáló eszköznek tartották. Többnek nem. És követőik mindmáig annak tartják.
Pudovkin nagyszerű beszéde és szándéknyilatkozata után Major Tamás „Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze, a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői főtanszakának vezetője” beszélt a tanári kar nevében:
„Rámutatott a szakmai és ideológiai felkészültség fontosságára. Hangsúlyozta, hogy az új típusú színészeknek sokkal többet kell tudniuk, mint a burzsoá világ színészeinek. Kiemelte, hogy a burzsoá ideológia maradványait végképp ki kell küszöbölni művészeti életünkből és a főiskoláról.”
Egyenes beszéd. Ennek a szellemében igazgatták az intézményt a rendszerváltásig, és utána is. Láttunk képeket a Vas utcai épület belső állapotáról, és nincs mit rajtuk szépíteni: Tháliának nem istálló, hanem templom kell. És ezt most megkapja, és végre véget ér egy furcsa emberkísérlet, egy ideológia egyeduralma.
Tehát viszlát, Iván, pardon: viszlát, Ódry Színpad!
…
