Ingyenebéd

Simor András jegybankelnökről eddig is tudtuk, hogy székéhez jobban ragaszkodik, mint a méltányossághoz. Aminthogy offshore-ügyben sem voltak gátlásai. Amikor 2007-ben Gyurcsány Ferenc kinevezte jegybankelnöknek, és offshore cégei miatt felelősségre vonták a parlamentben, nagyjából annyit mondott fölszólalásában, hogy ha neki mostantól nem lehet offshore cége, akkor majd hazahozza őket. Ezen nem múlik.

Sokunknak nem tetszett ez a válasz, hiszen tudjuk, aki offshore céget működtet, az a magyar állam adókasszáját csapolja meg. Olyasmi volt Simor parlamenti válasza, mintha az Elmű élére kinevezett vezérigazgatóról kiderülne, hogy egy csalafintán bekötött vezetéken pluszáramhoz jutott, s mikor ezt az igazgatótanácsban szóvá teszik, annyit mond: kérem, ha gondolják, én azt a vezetéket leszereltetem. A WikiLeaks világszerte sokaknak okoz kellemetlenséget a nyilvánosságra hozott dokumentumok révén. A magyar vonatkozások legelsősorban természetesen minket érdekelnek.

Például az a távirat, amely szerint Simor András az Egyesült Államok budapesti nagykövetének 2008 októberében azt mondta, „nem lenne helyes megmenteni a devizahiteleseket”. Nyilvánvaló, hogy ez a közöny a magyar lakosság bajba jutott része iránt összhangban volt a Gyurcsány-kormány céljaival – a nemzet bankjának elnöke magas szintű egyeztetés nélkül aligha támad rá az ország lakosságának egy részére. A devizahitelesek megsegítését csak az Orbán-kormány tűzte napirendre. De nem csak az az érdekes, hogy milyen álláspontot képviselt Simon András, a jegybank leválthatatlan és elküldhetetlen elnöke. Ami igazán izgalmas, az megnyilatkozásának tónusa. A cinikus és szembeszökő elhatárolódás „a magyaroktól”, akiket móresre kell tanítani. Véssék fejükbe egyszer s mindenkorra, mi az, hogy árfolyamváltozás. Simor négyszemközt közölte az amerikai nagykövettel, hogy egy árfolyamrögzítés a magyar lakosságban illúziókat keltene, azt fogják hinni, hogy az árfolyamkockázat elől el lehet menekülni. Eszerint a tanárnak, a szakmunkásnak, az építkező ifjú házaspárnak és mindenkinek, aki devizahitelt vett föl, ki kellett volna képeznie magát a tõőzsdén vagy bankár ismerőseinél az árfolyamkockázatokról. Magukra vessenek, ha ezt elmulasztották, és hallgattak a banki alkalmazottakra, valamint a reklámokra, amelyek szerint a hitelfölvétel jó, szép, trendi és elegáns. Nem kívánom, hogy Simor krokodilkönnyeket hullasson azokért, akiknek munkahelyük megszűnt, a megnövekedett kamatterheket nem tudják vállalni, s így földönfutóvá válnak. Nem is hinném el neki, hogy ezeket az embereket sajnálja, hiszen ha érezne irántuk valamit, odafigyelt volna azokra a hazai és külföldi közgazdászokra, pénzügyi szakemberekre, akik már jóval a válság évei előtt fölhívták a figyelmet a devizahitelben való eladósodottság irdatlan veszélyeire. De ahogyan Simor András 2008-ban, a húsosfazék mellől kinyilvánította, hogy a magyaroknak (mintha ő, a Magyar Nemzeti Bank elnöke nem tartozna közéjük) „meg kell tanulniuk, hogy nincs olyan, hogy ingyenebéd” – ez a pökhendiség bicskanyitogató. Ráadásul hasonlata bűn rossz, hiszen a devizahitelesek kemény pénzeket törlesztettek, amíg tudtak, hol itt az ingyenebéd? Most legalább megtanulnak a magyarok helyesen cselekedni, jelentette ki Simor az amerikai nagykövetnek.

Vajon, akik fölgyújtották a házukat, mielőtt sor került volna az árverezésre, vagy a padláson hurokba dugták a fejüket, azok a bankelnök etikai normái szerint „helyesen cselekedtek”? Esetleg írjuk át Petőfit, emígy: habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a bank az úr?