Közös ügyeink

Szeretném elmondani minden embernek, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog egy-egy gyereknek a hóna alá nyúlni, felemelni, hogy nem igaz az, hogy nem lehet, nem érdemes. Össze kell fognunk, és becsületes munkával ezt a szép Kárpát-medencét újból tündérkertté kell varázsolnunk. Böjte Csaba ferences szerzetes gondolata nyomán indult csütörtökön útjára a Szent István-terv, amely azokat a jóindulatú embereket szeretné megszólítani, „akikből sok van, de várják a biztatást”, hogy részt vegyenek az ország újjáépítésében.

Lehet, hogy nálunk már a felvetés is puszta naivitás, ám Erdélyben már évek óta működik a Tündérkert-program. Az ehhez csatlakozók először saját házuk portáját rendezik, közösen tisztítják környezetük parkjait, és szépítik településük magán- és középületeit. Önként. De akad máshol is példa, ahonnan erőt lehetne meríteni. A francia felső tízezer képviselői a napokban arra kérték a kormányt, hogy legyen olyan szíves, adóztassa meg őket, mert „már sokat kaptak Franciaországtól”, amit a jelenlegi nehéz időkben szeretnének meghálálni.

Az 1998-as ázsiai valutaválság idején eladósodott Dél-Korea a Nemzetközi Valutaalap hitelét a lakosság segítségével fizette vissza. A háziasszonyok a jegygyűrűjüket, a tehetősek arany ékszereiket, az olimpiai bajnokok érmeiket ajánlották fel a nemes célra, a nemzeti kézben lévő multik pedig válságadó kivetése nélkül is önként csatlakoztak a szolidaritási akcióhoz. Több mázsa arany gyűlt össze, és az ország a közadakozás révén húszmilliárd dollárt törlesztett, épp annyit, amennyi Magyarország összes hitele a valutaalapnak és az uniónak. Nálunk mindez elképzelhetetlen lenne ma. A társadalmi közbizalom elfogyott, a balliberális kormányzások idején a közös ügyekbe vetett maradék hit is felmorzsolódott. Kevesen hinnék el, hogy az ország egészét érintő, nemes célra befizetett hozzájárulások valóban a megfelelő helyre kerülnének, abban pedig még inkább kételkednének, hogy tehetősebb honfitársaink is követnék példájukat.

A gazdagok „felelősségvállalásának” jellemző epizódja volt a 2005-ben megszavazott, félszázalékos luxusadó, amely sem Gyurcsány Ferencet, sem Kóka Jánost nem érintette – legalábbis vagyonbevallásuk alapján.

Ezen a hozzáálláson az államcsőd közeli helyzet és az elhúzódó válság sem változtatott. Jól példázza ezt, hogy még az államadósságot csökkentő alap sem nyerte el a szocialisták tetszését: legfőbb gondjuk az volt, hogy miért pont a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal ellenőrzi a bevételeket, miért nem az Állami Számvevőszék (ÁSZ). (Ha fordítva lett volna, akkor pedig azt kifogásolják, hogy a Fidesz egyetértésével nevezték ki az ÁSZ elnökét.) A lakosság közönye érthető. A szocialista–szabad demokrata kormányzás nyolc éve alatt egyszer sem kért tőlük felhatalmazást senki, hogy megduplázzák a társadalomra nehezedő államadósságot. A kamatterheket most mindenki kényszerből viseli. Amikor az eladósítás egyetlen forintjáért sem vállalnak felelősséget a miniszterelnökök és pénzügyminisztereik, akkor különösen nehéz szolidaritást kérni a társadalomtól.

A közös célokba vetett hitet könnyű volt eltékozolni, ám annál nagyobb munka lesz visszaszerezni. A magyar társadalom ma Európában a legbizalmatlanabb és a legzárkózottabb. A közösségi kapcsolatok rendezésében és a bizalom újraélesztésében olyan hiteles személyek képesek segíteni, mint például Böjte Csaba, aki a tündérkert szép házaiból kis szigeteket épített, amelyek szép lassan összeérhetnek.

Nem szabad feladni. Egyszer eljuthatunk addig, hogy újra elmondhassuk: „S kiki egyetértett: Sem isten, sem ember, – első a közérdek!”