Az ellenzék megegyezési feltétele ugyanis éppen a szocialista kormányfő távozása. Ez a hivatalos verzió, de közben a görög újságok a legkülönbözőbb forgatókönyvekről spekulálnak. „Kicsinyes alkudozások a Titanic fedélzetén” – fogalmazott találóan az angol nyelven megjelenő Kathimerini című lap. Egy friss felmérés szerint a görögök többsége egységkormányt szeretne, s a megkérdezettek mintegy nyolcvan százaléka ragaszkodik az euróhoz. Úgy tűnik, a lakosság jóval érettebb vezetőinél.
Dráma és tragédia helyett már hetek óta egy olcsó szappanoperát látunk, kétségtelenül tehetséges görög színészekkel. Athénban a politikai elit egésze bukott meg, hiszen a Brüsszelnek küldött deficitadatok meghamisításától a kölcsönös érdekeltség miatt eltussolt korrupciós ügyeken át egészen a gazdasági alapok nélküli jólét fenntartásáig mindent megtett, amivel csak ártani lehet egy államnak. Baloldal és jobboldal váltotta egymást demokratikus választásokon úgy, hogy csupán a főszereplők személye, s keresztneve változott. Görögországot évtizedek óta két dinasztia uralja, szocialista győzelem esetén Papandreuéknál a labda, konzervatív siker esetén pedig Karamanliszékhoz kerül a játékszer. A joviális úriember benyomását keltő Jeórjiosz Papandreunak például édesapja és nagyapja is miniszterelnök volt, első tárcavezetői megbízását pedig stílusosan az apuka kormányában kapta. Egyébként idősebb Papandreu regnálása idején bővült tovább az addig is túlméretezett közigazgatás és ekkor kezdett meredeken növekedeni az államadósság is.
Miközben maguk a görögök szenvedik meg leginkább saját vezetőik szűklátókörűségét, hirtelen világszerte divattá vált élcelődni rajtuk, egyesek a mediterrán életstílust, magyarul a restséget róják fel nekik, mások ismét bőszen alkalmazzák a pejoratív értelemben használt balkáni jelzőt Athénra. A nyugat-európai sajtó egy pillanatig sem érzi rasszistának az ilyesfajta jellemzéseket, az indulatot mímelő német vagy francia politikusokat pedig senki nem nevezi populistának, amikor a végtelenül leegyszerűsítő „mi fizetünk a görögök miatt” érveléssel állnak szavazóik elé. Madridtól Berlinig és Párizstól Londonig mindenki jól ismerte a jelenkori athéni demokráciát. Mégis kellettek a görögök az unióba, majd az eurózónába is. Mert a piaci érdekek azt diktálták. Akkor megérte vállalni a görög kockázatot, most már nem. Így lett Athénból céltábla. Most, a gazdasági, pénzügyi válság kellős közepén az unió a legcsúnyább arcát mutatja. Elkenődött a smink, vicsorgássá torzultak a mosolyok. Nincs már szó egységről, konszenzusról, egyenlőségről. Berlin és Párizs vezérei leplezetlenül irányítanak mindent. A Merkel–Sarkozy-tandem mellé már díszletnek sem kell a többi uniós tagállam vezetője. Ők ketten kijelölik a jókat és a rosszakat. Utóbbiak azok, akik ellentmondanak nekik. Meglepő módon nem kelet-közép-európai térségünk az, amely élen jár a görögök elleni szitokáradatban. Pedig a magyar, szlovák vagy román minimálbér ma is töredéke a görögnek, ráadásul a válság nyilvánvalóan érzékenyebben érinti az egykori szocialista tömb országait. Lehet, hogy az olykor groteszk villongásokba torkolló történelmi sérelmek ellenére mifelénk még természetes a szolidaritás?
A válság után vélhetőleg más lesz Görögország, de Európa is. Mindkettőre ráfér a változás.
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
