Célkeresztben

Van egy régi „statisztikai” közhely, miszerint abban a kapuban esik gól, amely előtt fociznak. A nemzetközi nagypolitikában, úgy térben, mint időben is igaz ez a megállapítás.

Ahogy recseg-ropog az építmény, dőlnek a falak, a szolgák egyre kevésbé akarnak szembesülni a világ realitásaival. Nem húzzák be fülüket-farkukat, ahogy a túlélés ösztöne diktálná, hanem ha lehet, még agresszívabbá válnak. Az Irán elleni támadás több mint egy évtizede van a Nyugat napirendjén, része közbeszédének. – Az iszlám vallási elöljárók uralta szélsőséges teheráni rezsim titokban nukleáris fegyvert fejleszt, ami halálos veszélyt jelentene ránk, ezért minden eszközzel meg kell akadályoznunk – kissé leegyszerűsítve ezt a gondolatmenetet kell, lehetőleg így, többes szám első személyben elsajátítania a Szabad Világ mintapolgárának. A kérdést jószerivel tilos más megközelítésből tárgyalni, ha a megnyilvánuló nem akar a demokrácia ellenségévé, netán terroristává átminősülni.

Például felemlegetni, hogy a mai Irán legalább annyira iszlám teokrácia, mint egy iszlám előttről datálódó, ősi hatalom, Perzsia geopolitikai örököse, ahol a kollektív bölcsesség minőségében valószínűleg meghaladja azt a szintet, amit a fogyasztói társadalmak 2011-ig elsajátítottak. Arról sem illik beszélni, hogy Iránt természeti erőforrásai milyen szerepre predesztinálják, s hogy az európai energiaforrás-diverzifikációs törekvésekben valóban stratégiai jelentőségű partner lehetne. Vagy éppenséggel megkérdezni, hogy az ország vajon miért nem tűrte tovább a világ vezető demokráciájának atyáskodását 1979-ben, miért vetette ki nyergéből az amerikai zsokét?

Hiába, a globalizmus szemszögéből egyre nehezebb elviselni az erős helyi tényezőket, melyek nem akarják megenni azt a maszlagot, amelyet eléjük tesznek, melyet rájuk akarnak tukmálni. Az olyan országokat, népeket, melyek nemet tudnak, és időnként nemet is akarnak mondani, saját érdekük szerint. Melyek a saját kultúrájukat, saját nyelvüket akarják megtartani, nem felőrlődni a multikulti utópiájában. Ne feledjük, ez a helytállás akkor is tisztelendő, ha magával a teheráni rezsimmel, módszereivel semmi szín alatt sem tudunk azonosulni. Hiszen minden különbség ellenére itt, a Nyugat perifériáján sem sokban különbözik a küzdelem esszenciája. Mindennapos harc az önállóság, a „helyiség” maradékainak megőrzéséért, kis győzelmekkel, nagy kudarcokkal tarkítva. Légi csapások, invázió, tőzsdespekuláció, diplomáciai demarche-ok – mind ugyanazon támadó háború eszközei, különböző rebellisekre hangolva. Van, aki még fegyvert ragadhat, van, aki már csak tollat.

Bárhogy is legyen, a közelmúlt fejleményei azt sejtetik, hogy az Irán elleni háború az eddigi rejtett fázisból egy erőteljesebb szakaszba léphet. A diplomaták kivonása nem sok jót sejtet. Ami Magyarországot illeti, nemzeti érdekeink – sebezhetőségünkre tekintettel – békés megoldást követelnek. Bármiféle fegyveres konfliktus, mely eszkalációval fenyeget, átlökhet a szakadék szélén. Azt mondani sem kell, hogy ebben a helyzetben nem engedhető meg semmilyen olyan önkéntes lépés, mellyel nagyhatalmi patrónusunk kegyeit keressük. A diplomáciát – például egy különgépen közlekedő külügyminisztert – segítenünk, nem hátráltatnunk kell.