Csak Révész Sándor, a Népszabadság jeles publicistája idézte meg az egykori hangütést, kijelentvén, hogy rohadt a Fidesz, de ezzel csak a ballib oldal folytonosan fennálló kultúrfölényét akarta a maga sajátos módján bizonyítani. Azóta sem dőlt el, hogy végleg elmaradt vagy csak elodázódott-e az igazságtétel.
Természetesen szóba került az a törvényjavaslat is, amely kimondja, hogy a Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódaként, a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként, a diktatúrában vagy az átmenet során megszerzett illegitim előnyök haszonélvezőjeként, valamint a régi és az új pártot összefűző, a pártvezetést is jellemző személyi folytonosság okán osztozik mindazon felelősségben, mellyel az állampárt terhelhető. A javaslat kimondja, hogy az új alaptörvény hatályba lépésével lehetőség nyílik az igazság érvényesítésére, hogy a diktatúra vezetőinek az állam által biztosított juttatása csökkenthető, s azt is, hogy nem tekinthető elévültnek azoknak a törvényben meghatározott, a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével a kommunista diktatúrában az ország vagy az emberek ellen elkövetett súlyos bűncselekményeknek a büntethetősége, amelyeket az elkövetéskor hatályos büntetőszabályok figyelmen kívül hagyásával politikai okból nem üldöztek.
Nagyon helyes és üdvözlendő az a kitétel, miszerint az MSZP az MSZMP jogutódaként osztozik annak felelősségében, de vajon mit jelent ez a gyakorlatban? Ahogy Lovas István már felhívta rá a figyelmet, a javaslatban az is szerepel, hogy az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottaknak pénzbeli kárpótlás nem adható. Ezek után miben áll ez a felelősségben való osztozás? Abból, hogy törvénybe iktatták, hogy nemcsak az MSZMP csúnya és rossz, hanem az MSZP is? Született egy újabb cirkalmas jogi szöveg, aminek semmi jogi konzekvenciája nincs. Jóllehet a diktatúra politikai elítéltjeit a párt nyomására és instrukciói alapján végezték ki, börtönözték be, fosztották meg a vagyonuktól, s üldözték a szabadulásuk utáni „boldog békeidőben” is. Ha valaki kárpótlási felelősséggel tartozik ezeknek az embereknek és leszármazottaiknak, az nem az állam, hanem az egykori állampárt és jogutóda. Ha a kárpótlás lehetősége megtiltatik, akkor a felelősségben való osztozás csak duma. Hosszadalmas, szószátyár jogi szöveg, amely aligha jó másra, mint arra, hogy a szocialisták félreértsék, félremagyarázzák, siránkozzanak a holokauszt ismételt relativizálásán, esetleg azon szellemeskedjenek, hogy akkor most mi lesz Martonyival. Ugyanis a jogutódlás és a közös felelősség kimondása semmiféle összefüggésben nincs az igazság érvényesítésével, a vezetők juttatásainak csökkentésével vagy az elévülés érvényességével. Nem függnek egymástól, nem következnek egymásból, viszont az állítólagos közös felelősség mindenféle következmény nélkül marad.
Az egykori Kónya–Pető-vita csúcspontja volt, amikor Kéri Edit kifejtette: természetes, hogy Pető Iván ellenzi az igazságtételt, hiszen a szülei magas rangú ÁVH-s tisztek voltak. A bejelentés meglepte a nagyközönséget, magát Petőt is, olyannyira, hogy azonnal beperelte Kéri Editet. Bár a szülők azok voltak, a pert Pető simán megnyerte. Mára nagyot változott a világ. Bizonyossá vált: attól, hogy valaki ÁVH-s volt, vagy azok szellemi, lelki, fizikai leszármazottja, még lehetett kiváló ’89-es demokrata. Sőt…
