Akkor Kim Ir Szent, az ország elnökét siratták, aki népmesei hős volt, egyáltalán nem politikus. Nem is csoda, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság elnöke az alkotmány szerint még ma is Kim Ir Szen, rajta nem foghat ki egy olyan silány kapitalista propagandafogás, mint a halál. A fián azonban kifogott.
Kim Dzsong Il ugyanis tegnapig, halálának bejelentéséig a Koreai Munkáspárt főtitkára volt, és hiába sírt ismét az egész ország, a „kedves vezető” bizony nem vívta ki magának a népmesei hős titulust. Több volt, mint apja tükörképe, de eredeti gondolkodónak vagy gyakorlati politikusnak semmiképp sem nevezhető. Talán épp ezért tűnik elképzelhetőnek, hogy Korea újraegyesülése valóban megtörténik. Kim Dzsong Il ugyanis olyan fiút ültetett most a vezető székébe, akiről a koreaiak sem tudnak semmit, s tudjuk, egy diktátor hatalomra jutása és egy divatmárka bevezetése a piacra nagyjából ugyanaz. Kim Dzsong Iltől féltek és hódoltak előtte, Kim Dzsong Un, a kijelölt utód pedig nem félelmetes, nem dörzsölt, nincsenek kiváló összeköttetései, még az apján olyan rettenetesen, mégis jellegzetesen álló ronda öltöny is túl nagy neki. A fiúnak, aki elméletileg a világ egyik legnagyobb, talán atomfegyverrel is bíró hadseregének irányítója lehetne, ha valaki felismerné.
Most neki kellene levezényelnie az átmenetet, a kezében tartani a hatalmat, belenőni a katonai zubbonyba. Ehhez persze hozzá fogják segíteni a régi gárda tagjai, akik még az öreg Kim alatt kezdték a hivatalnokoskodást, most pedig sebtében felépítik az új fiú királyságát. Már ha erre képesek, s nem kapnak visszautasíthatatlan ajánlatot délről, vagy levágott lófejet a házuk elé észak felől. Egy diktatúrát el lehet vezetgetni elég sokáig, ha mindenki elhiszi, hogy ez a Kim és az a két régi Kim pontosan ugyanazokkal a tulajdonságokkal bír, főleg akkor, ha a düledező épületet minden kéz közösen támasztja meg. Észak-Korea összeomlását senki sem akarja, se Kína, se Oroszország, se Dél-Korea, se az Egyesült Államok, magáról Észak-Koreáról nem is beszélve. A csendes átmenetben bízik Szöul és Washington, amely újraegyesítést jelentene hosszú távon, ugyanezt Kína és Oroszország egyáltalán nem szeretné, hiszen jobb egy állandóan viszkető pont a másik háta közepén, mint egy újraegyesült Korea a másik kebelén. Ezért valószínűleg a kicsi Kim egy ideig még felveheti a vezetőknek kijáró zord arckifejezést, de fekete szemüveg már nem jár neki, mert a kártyákat nem ő osztja. Feladata az lesz, hogy az összeomlást megakadályozza. Majd ha kiderül, hogy kinek az akarata az erősebb, akkor derülhet fény rá, ez a Kim elméletileg alkalmas lett volna-e a vezetésre. De ezt a gyakorlatban nem mutathatja majd be, mert rossz hangzású a neve, tanácsadói túl öregek, ő pedig túl fiatal.
Ezzel együtt egy olyan ország első embere, amely egyszerűen megrekedt a múltban, technológiai és szellemi értelemben egyaránt. A kommunizmus démona már halott, de a hidegháború egyáltalán nem ért véget, Korea még ma is szenved tőle. Persze Szöul is tudja, milyen volt, amikor Európában leomlott a fal, és az NSZK magába olvasztotta a sokkal elmaradottabb, de azért működő NDK-t. Az újraegyesítést azóta is nyögi Németország. Dél-Korea ezért okosabb próbál lenni. Ehhez pedig elméletileg tökéletes eszköz a kicsi Kim.
