Míg a tavalyi év elején inkább csak Daniel Cohn-Bendit szintjén zajlott a vita, s a politikusok közül igazából Werner Hoyer német külügyi államtitkár bírálta Magyarországot, s ő is visszakozott, addig most már olyan nagyágyúk szólalnak meg rosszallóan, mint Hillary Clinton, José Manuel Barroso vagy Alain Juppé. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai és a francia külügyminiszter vagy az Európai Bizottság elnöke mellett folyamatosan kérdőjelezik meg a magyar kormány demokratikus elkötelezettségét az osztrák politikusok. Kritizálják az egyházakról szóló jogszabályt, a jegybankról hozott törvényt, s magát az új alkotmányt. Az IMF tárgyalódelegációja tiltakozásul hazautazott Budapestről, az Európai Parlament zöldfrakciója pedig azt kezdeményezi, hogy az EU indítson eljárást Magyarország ellen az Európai Unió alapvető értékeinek megsértése miatt. Eközben zuhan a forint, és megugrottak a kötvényhozamok. Az már csak hab a tortán, hogy az „objektív” Le Monde egy, a kormányfőt lenácizó karikatúra kíséretében arról elmélkedik, mikor vonják meg az Európai Unióban Magyarország szavazati jogát, a Financial Times pedig közös uniós és amerikai szankciókkal térítené észhez Budapestet.
Ennek már a fele sem tréfa. Duzzoghatunk azon, hogy a média sokszor felszínes, tájékozatlan és ellenséges. Olyan dolgokat kér számon például, ami egyszerűen nevetséges, hiszen miért veszélyeztetné a szabadságjogokat, ha az ország nevében nincs benne, hogy köztársaság. Arról sem nagyon esik szó, hogy bármilyen furcsa is Európában egy erő kétharmados felhatalmazása, ezt a kormány demokratikus úton kapta. Afölött is általában elsiklanak az elemzők, hogy mi vezetett ehhez az eredményhez, miként adósodott el az ország, milyen állapotban volt 2010-ben, s miként sikerült hosszú idő után három százalék alá szorítani a költségvetés hiányát. Arról is sokat elmélkedhetnénk, hogy mennyire felháborodik a „toleráns” Nyugat, ha valaki nem fogadja el a kínált recepteket, külön úton jár, s elkezd a saját érdekei szerint cselekedni. Azt is felhozhatnánk, hogy a mostani össztüzet látva érdemes-e olyan gesztusokat tenni, mint a Lantos Intézet létrehozása, a guantánamói foglyok és kubai menekültek befogadása vagy a lisszaboni szerződés azonnali és fenntartások nélküli elfogadása, háború idején a tripoli nagykövetség működtetése.
Erre azonban már nincs idő, s nincs is sok értelme. A helyzet annál sokkal rosszabb. A magyar külpolitika mozgástere vészesen zsugorodik, miközben az Európai Unió és az Egyesült Államok úgy döntött, hogy bármilyen áron, de megtöri Magyarország gerincét. Ez pedig nekünk nagyon sokba kerülhet. S nem csak az önbecsülésünkre gondolok. Nem megalázkodni kell, hiszen Magyarország az elmúlt húsz évben sok hibát követett el, de még mindig nincs olyan helyzetben, mint az unió több régi tagállama. Tévedés ugyanakkor minden pénzügyi spekuláció és a nemzeti érdekérvényesítés minket sújtó módszerei ellenére azt gondolnunk, hogy az egész világ ellenünk fordult. Gátol ugyanis bennünket az önvizsgálatban, ha csupán másokban keressük a hibát. Ezt pedig aligha úszhatjuk meg! Közben azonban valahogy ki kellene keveredni a kereszttűzből.
