Különféle történésekből kiindulva az előző hetekben, hónapokban jórészt a hazai sajtó is csak találgatott. Hallhattunk már arról, hogy a pénzügyi megállapodás feltételei között szerepelhet az új jegybanki szabályok eltörlése, a médiarendelkezések módosítása, a régi ombudsmani rendszer visszaállítása, a bírák nyugdíjkorhatárának újragondolása, s felvetődött az év eleje óta hatályos alaptörvény átírása is. Az újabb és újabb kérdéskörök felbukkanása gondolkodóba ejtheti a gyanútlan szemlélőt. Vajon elképzelhető-e, hogy a globális pénzügyi viszonyok fő irányítóját, a Nemzetközi Valutaalapot és az éppen a saját válságával küzdő Európai Uniót a magyar belpolitikai események apró részletei is foglalkoztatják? Lehetséges, hogy a kétharmados felhatalmazással bíró Fidesz–KDNP-kormány eddig csak hibás és elvetendő döntéseket hozott? Vajon nem arról van szó, hogy a hazai ellenzék napi önös érdekeit igyekszik belekeverni a pénzügyi egyezkedésbe?
Az bizonyosnak látszik, hogy nemzetközi partnereink több feltételt, köztük akár adóügyi kívánságokat is megfogalmaznak majd. Keveseket érne váratlanul, ha az EU–IMF-megállapodásban helyet kapna a bankokra, a távközlési cégekre, az áruházláncokra és az energetikai vállalatokra kivetett magyar különadók gyors eltörlése. A kérés teljesítése nem is látszik megoldhatatlannak. Más viszont a helyzet az új személyijövedelemadó-rendszer esetleges átalakításával. A jelentős gyermekkedvezményeket tartalmazó, tizenhat százalékos, egykulcsos szisztéma több egyszerű közteher-viselési intézkedésnél: a kormány gazdaságpolitikájának hangsúlyos eleme. Egyfajta értékválasztás, a szocialista idők adórendszerének ellentéte. Emlékezhetünk rá, a 2000-es évek közepén a társadalom majd minden rétege megtalálhatta a maga adóügyi lehetőségét. Aki tehette, minimálbérre jelentkezett be, s abban bízott, hogy folyamatosan növekedni fog a zsebébe kapott összeg. A vagyonosabbak offshore cégbe utalhatták a pénzüket, más vállalkozók Szlovákiát vagy Ciprust tekintették célpontnak. Eközben másfél-két millió embernek csak a munka és az adófizetés jutott, valamint az: akármennyit tanul is, bárhogyan törekszik is, nem fog egyről a kettőre jutni. A tízmilliós társadalmat ugyanis valakinek el kellett tartania. A Fidesz–KDNP-kormány változtatni szeretne ezen a helyzeten – egyelőre mérsékelt sikerrel.
Nehezen elképzelhető, hogy a – sokak szerint a tekintélyének visszaszerzéséért küzdő – valutaalap a második kulcs bevezetését szorgalmazva beszállna az egykulcsos adó miatt kialakult hazai belpolitikai kötélhúzásba. Mindez már csak azért sem látszik valószínűnek, mert az IMF az utóbbi időben több térségbeli államot is kisegített, és a hitel megadásáért egyik esetben sem követelte ellentmondást nem tűrően az ottani egykulcsos rendszer felszámolását. Nem kétséges, hogy az Európai Unió is támaszt bizonyos elvárásokat, ám a közösség akár meg is elégedhet a számos nyugat-európai vállalatot érintő krízisadók eltörlésével.
Az előzetes számításokat persze bármikor felboríthatja az üzleti tárgyalások sajátos logikája, aktuális szempontrendszere. A nemzetközi hitelezők ezzel együtt is akkor cselekszenek a leghelyesebben, ha nem ülnek fel a politikai hecckampánynak, s nem vesznek részt pártpolitikai küzdelmekben.
