Lett is: a könyv magyar megjelenését követően arcpirító érvekkel szánalmasan hadakozó vitaügynökök forgatták pennájukat a Népszabadságban és más baloldali orgánumokban, hogy mentsék a menthetetlent. Hát nem azt idézték Besancontól, hogy „a kommunizmus és a nácizmus kétpetéjű ikrek”. Hol a kommunizmus elterjedése következtében mintegy százmillió halálos áldozat számát akarták csökkenteni, hol a történészek tudását, használt forrásanyagait vonták kétségbe. Az évtizedes vita aztán elült, ma már a gimnazisták is tudják, hogy százmillió ember halt meg a „nagyszerű eszme” kevésbé nagyszerű gyakorlata következtében, Gulagon, börtönben, uránbányában, Kolimán, Recsken, „hosszú menetelésben”, kambodzsai átnevelőtáborokban, az értelmiség megregulázására kitalált, Franz Kafka fantáziáján túltevő büntetőtelepeken.
Az volt akkor a legmegdöbbentőbb, hogy akik a kommunizmus viselt dolgait végre tudományos rendszerességgel, bőségesen adatolva, rengeteg idézettel, megrázó naplórészletekkel bemutató művet támadták, azoknak eszerint nem fájt Oszip Mandelstam halála. Nem fájt Varlam Salamov húszéves kolimai megnyomorodása, Faludy György recski szenvedése, sem Sosztakovics vagy Bulgakov meghasonlása, Fagyejev öngyilkossága, Paszternak tragikus sorsa, nem fájt nekik a náci tábort megjárt és ’56-ban elítélt Angyal István kivégzése, nem fájt nekik semmi se, csak a saját megingó presztízsüket féltették. Százmillió halott! Uramisten, mi lesz a fasizmusváddal? Hiszen nácik, nyilasok, fasiszták együttesen ennek a töredékét sem tudták előadni!
Aztán telt-múlt az idő, és a cinkelt kártyák visszakerültek a pakliba. A kommunizmus bűneiről újfent alig esik szó. Így van ez a megroppant gerincű Európában: nácizni lehet, „komcsizni” nem komilfó. A szombaton tartott országos megemlékezések tanúsították: ez az egy nap, február 25-e kivétel. Persze, a baloldali politikusok beszédeikben kerülgették a forró kályhát, már akik egyáltalán eleget akartak tenni az emlékezés hivatalosan rájuk hárult kötelezettségének. Szegény Kovács Béla érdemeit és szenvedéseit nem akarnám kisebbíteni, de van abban valami elképesztő, hogy több megemlékezésről mindössze ennyi volt a közlemény: „65 éve ezen a napon hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt akkori főtitkárát. Ebből az alkalomból országszerte megemlékezéseket tartanak.” Slussz.
Szeretnék eloszlatni egy tévhitet: a kommunizmus áldozatainak emléknapja nem azért lett kiemelten az emlékezés napja, mert Kovács Bélát ekkor vitték el a szovjetek. Az csak a kiválasztás apropója volt. Emléknap azért lett, mert annak az eszmének az erőszakos propagátorai és hatalomra jutott senkiházijai miatt a 20. században százmillió ember meghalt. Sztálin, Rákosi, Berija, Mao Ce-tung, Pol Pot, Visinszkij, Péter Gábor: néhány találomra kiragadott hóhér. S a „nagy kommunista eszme” hívei új köntösben itt vannak köztünk. Az Európai Parlamentben Vörös Danny ágál megzöldülve ellenünk, az ifjúkorában maoista Haraszti Miklós, korábban az EBESZ sajtószabadság-felelőse mostanában Washingtonban támadja a magyar médiatörvényt, vagy ami éppen kézre esik neki, s ahogy eddig, nyilván ma is szorgalmasan működteti bejáratott sajtó-kapcsolatrendszereit.
Az emlékezés tehát nagyon fontos, de ha formális, az rosszabb, mint a hallgatás. Sokat elárul erről az emléknapról, hogy a legmegrázóbb beszédek a puszta tényekre szorítkoztak.
origo.hu
Meglepő fordulat a a Huszti ikrek ügyében, megszólalt a szakértő
